Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyilkosok közt élünk? (Aranytartalékainkról)

2009.09.26

 

Gyilkosok közt élünk?
(Aranytartalékainkról)

 

Nekem egyáltalán nem fontos az, hogy melyik  nyelven írok! –  jelentette ki jeles költőnk a hatvanas évek végén vagy a hetvenes évek legelején az egyik délvidéki kisvárosban megtartott irodalmi esten, melynek közönsége főleg középiskolásokból állt. Abban a kifejezetten magyar többségű városkában akár rebellisnek is tűnhetett akkor ez a kamaszokkal összekacsintó, önmagát roppant korszerűnek érző magatartás, mely „csupán” a nemzeti hovatartozását rühellte, ki tudja milyen megfontolásból, mely csupán jugoszláv akart lenni. Igen, jugoszláv...
„Ezek jugoszlávok”  – állapítja meg Kosztolányi 1930-as ludasi látogatásán. „Tanyai gyerekek ülnek a padokban, csupa magyarok. Fölkelnek dalolva köszöntenek. »Fajem Isus, ljubim ruke«  – jegyzi le naplójába. -Várady, a tanyai tanító, hihetetlen piszkos, kopott ruhában a dobogón. Ő is színmagyar, de reszket az életéért. (Most bocsátottak el 120 magyar tanítót.) Csak szerbet tanít, a többi tárgyat elhanyagolja. Alig dadog szerbül, de folyton a szerbet nyaggatja. Vizsgázik a tanfelügyelő előtt, a gyerekek által.
„Még  emlékszünk abból a régi szép időből, amikor mi, jugoszlávok még utaztunk” – írja az egyik délvidéki közíró 2001 tavaszán. Mi jugoszlávok – mormolom magam elé, pedig szóban forgó írásából kellene idéznem: „alig tíz éve, hogy Magyarország számára mi voltunk Európa, az árubőség, a jólét, sőt a szabadság jelképe. Mert mi a Kanári szigeteken nyaraltunk, amikor nekik az álom netovábbja a jugoszláv tengerpart volt. Az az ország voltunk, ahova még kéziratot is érdemes volt csempészni, európai levegőt szívni lehetett járni.”
 – Istenem, mennyi hamisság, mellébeszélés! Jugoszláviában, abban az európai levegőjű országban, 1988 közepéig folyamatosan politikai kirakatpereket rendeztek, az anyaország szó használatáért, például, bíróság elé állították az embert. Istenem, mekkora szellemi zűrzavar! Csak az eltetvesedés, a szétesés, a pusztulás vethet neki véget?
Az ezredvég utolsó évtizedében kiásott tömegsírok, a hullákkal telezsúfolt hűtőkocsik elég érzékletesen szólnak arról, hogy Közép-Európában, hogy a Balkánon mennyire nyomorúságos dolog kisebbséginek lenni. A XX. század elején nagyhatalmi támogatást élvező terrorizmus utódállami terrorizmusba torkollt, s a kisebbségi sorsba jutott magyarság a zsákmányától megtáltosodó szabad rablás állandósult célpontjává vált.
Felénk még a fák levelei sem lehettek zöldek – erről szól az a két világháború közötti nyugat-bácskai történet, melyben a magyar amatőrszínjátszók díszletein át kellett festeni a fák zöld leveleit kékre.
A délvidéki magyarság a II. világháború végén nem temethette el, nem sirathatta el nyilvánosan halottait. Az etnikai tisztogatásnak, az ártatlan lakosság lemészárlásának nálunk hagyományai vannak. – Ne nyírjatok ki minden magyart, nem lesz elég napszámosunk! – ezzel a felkiáltással kezdődött meg 1944 végén az újabb felszabadításunk, melyet majdnem fél évszázados hallgatás, elnémítottság, mellébeszélés követett. A győztes partizánok gaztetteire nem volt kíváncsi a világ. A győztes partizánok még az anyaországban is szabadon vadászhattak egy ideig a délvidéki magyarokra. A vérveszteségünk, az árvaságunk, a kifosztottságunk, a megszégyenítettségünk, a kiszolgáltatottságunk volt akkor a hegy. A roppant méretű, fölénk magasodó hegy. Melynek meghódítása elmaradt. Melynek csúcsáról sokkal többet láthattunk volna…
 Tudhattunk volna meg magunkról.
A második  világháború után a délvidéki magyarság szinte értelmiség nélkül maradt. A magyar értelmiség elűzése, a janicsárok magyar rétegének kialakítása, szélesítése, a magyarság szolgasorba taszítása Trianon óta kiemelt fontosságú feladatnak számított –  és számít még ma is a Délvidéken. 1945 után az írástudatlanság felszámolásában verbuválódó első generációs értelmiségiek igazi példaképek, életművel és tartással rendelkező pályatársak nélkül, a helyzet kényszerébe kapaszkodva tették meg első lépéseiket. Az ’56-os magyar forradalom leverését követő időszakban – „nálunk jobb magyarnak lenni, mint Magyarországon!” –  nőtt meg a különutas, jugoszláv tudat ázsiója. Újvidék is azokban az években – a magyar irodalom 1959-ben kapott tanszéket az 1954-ben alapított Újvidéki Egyetemen – vált a vajdasági magyarság új, mesterségesen kialakított és állambiztonsági szempontból jól ellenőrizhető központjává. A Magyar Tanszék körüli pezsgésben, a délszláv közvetítéssel termékenyítően ható, és a szomszédos szocialista országokban akkoriban még tabunak számító, kísérletező, avantgárd irányzatok másságában az Újvidéken tanuló, az oda kerülő tehetséges fiatal alkotók új folyóiratot indíthattak a hatvanas évek elején, akik a jugoszláv szellemi életbe való bekapcsolódást tekintették fő céljuknak. Az önállóságától akkor kezdett egyre inkább fölfuvalkodni a jugoszláviai magyar tudat.
A nagy félreértések és önbecsapások ideje volt az. Ami, mondjuk, Magyarországról bátor ellenzékiségnek tűnt – például a Szovjetunió politikájának kemény bírálata stb. –, az lényegében a legkevesebb bátorságot igénylő, az akkori jugoszláviai hatalomhoz dörgölődző magatartás volt. Fiatal íróink az írók írói szerettek volna lenni. Modernek a végtelenségig. Úgy tagadták a hagyományokat, hogy nem is ismerték azokat. Formabontónak tartották magukat, holott a formát sem ismerték meg igazán. Remek, jobbára balkáni gátlástalansággal fűszerezett irodalmi játszadozások, a szomszédoknál – de csak ott! – tabunak számító témák jelentették akkoriban a jugoszláviai magyar irodalmat, mely mintha csak az anyaországi és a Nyugaton élő ínyencek számára készült volna. Annak a közegnek a tudatára, melyből alkotói származtak, a délvidéki magyar olvasók tudatára, néhány kisebb kivételtől eltekintve, meg sem próbált ráhangolódni.
Hamis kép alakult ki rólunk a hatvanas és hetvenes években a helyzetünket jónak tartó anyaországi megítéléssel együtt. A látványos jugoszláv kirakat nem jöhetett volna létre az értelmiségiek, az írók hathatós támogatása nélkül. A titói Jugoszlávia legügybuzgóbb, leghűségesebb népszerűsítője épp a megnyomorított kisebbségiek fölkapaszkodó, újsütetű értelmiségi rétege volt, mely fokozatosan önmaga legjobb följelentőjévé vált. A délvidéki magyarság szellemi élete pedig azért válhatott irodalomcentrikussá, mert az irodalom volt az antisztálinista sztálinizmust, a szabadság kirakatát kiagyaló hintapolitikából jól megélő rendszer fő reklámhordozója.
Tito 1980-ban halt meg, s a délvidéki magyar írók nagy többsége versben, prózában búcsúzott az „utolsó Habsburgtól”, a magyarság egykori hóhérától. A kommunizmus által évtizedeken át kiskorúsított emberek zokogva esküdöztek Tito sírjához zarándokolva a testvériség-egységre, a nagy „Vadvezér” életművére, melyet 1985-ben – a primitivizmusnak micsoda abszurd változata! – törvény által védetté nyilvánított a hatalom. Ugyanebben az évben Újvidéken tartotta meg 9. kongresszusát a jugoszláviai írószövetség, melyen már látszottak az ország szétesésének jelei. Érdekességként itt elmondható: a jugoszláviai írószövetség utolsó elnöke egy délvidéki magyar író volt – mintha a magyarok ragaszkodtak volna a leginkább Jugoszláviához.
1991 nagy fordulópont volt a délvidéki magyarság életében, hisz a magyarság szándékosan túlméretezett mozgósítása, a magyar alkotók harcterek poklaiba kényszerítése, kiszorítása, elűzése lerántotta a leplet az álnokságról, teljes valóságában mutatta be a velünk szemben megnyilatkozó, már nem is titkolt „testvéri” szándékot. – Inkább a javainkat, mint az életünket akarják – mondogattuk, noha a háborúnak magyar áldozatai is voltak.
A délvidéki magyarság éppen a mozgósítások hatására gyógyult ki megtévesztettségéből, kezdett közösséggé formálódni az utolsó pillanatban, hisz a szolidaritásérzet, a nemzeti önbecsülés évtizedekig elhúzódó hiánya a létezés peremére sodorta. Igényeit is, irodalmi, művelődési és egyéb igényeit is, az fogja meghatározni, hogy képes-e és mennyire képes igazi közösségként működni.
Szinte mindent elölről kell kezdenünk azokkal, akik vállalták a szülőföldjükön való maradást, nem mondva le természetesen azokról, azoknak a tevékenységéről sem, akik szülőföldjük elhagyására kényszerültek. Nem csak a szerbeknek, nekünk is vannak menekültjeink. Szónoki kérdés: Mennyit áldoz a szerb kormány arra, hogy a magyar fiatalok visszatérjenek szülőföldjükre?
Ha cinikus is ez a kérdés, nem változtat a lényegen: az elmúlt évezred utolsó és a harmadik évezred első évtizedében a délvidéki magyarság szűnni nem akaró betelepítésektől tartva, fölfokozott idegengyűlöletben, állami szintre emelt fosztogatástól veszélyeztetetten, állandó létbizonytalanságban, szegénységben és nyomorban él. Kész csoda, talán aranytartalékaink csodája, hogy ezek között a körülmények között még születhettek színvonalas szépirodalmi alkotások, és könyvek is jelenhettek meg, jobbára anyaországi támogatással.
 Három szerzőt szeretnék most a figyelem fénykörébe állítani. Mindhárman intézményeket pótolva, elképesztő kitartással, szívóssággal elődeink munkabírását idéző, meghökkentő délvidéki virtussal dolgozva, asztalunkra tették könyveiket, legfontosabb, ködöt oszlató könyveinket. Kalapis Zoltán 1000 szócikkből álló háromkötetes, 1135 oldalas Életrajzi kalauzát  (Forum Könyvkiadó, 2002 és 2003, Újvidék); Balázs Arth Valéria 402 részletes szócikket tartalmazó, válogatott színes műmellékleteket közlő 671 oldalas Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikonát (Timp Kiadó 2007, Budapest) valamint Mák Ferenc közel nyolcezer címszavas, 723 oldalas, A délvidéki magyarság válogatott törteneti és honismereti bibilográfiáját (Forum Könyvkiadó, Újvidék és Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2008).
A délvidéki magyarság a háborús uszítások közepette is megőrizte józan ítélőképességét. Átélte a majd három hónapig tartó NATO-légicsapásokat – és nem indult meg a számára előkészített menekülttáborok felé. Tudomásul veszi a lényegében a szolgalelkűséget és kiskorúságot nagyhangú büszkeséggel leplező magatartás balkáni mesterkedéseit, cselszövéseit, s nem szűnik meg abban reménykedni, hogy leigázói is hamarosan az értékeket teremtő, nem csupán az anyagi javakat, (jobbára másokét) fölélő életvitelre kényszerülnek.
Kétezer őszén a választási csalásokkal oly körmönfontan mesterkedő Balkáni Hentest és családját elsöpörte a népharag. Koszovó elvesztéséért kellett lakolnia, büntette őt a szerbek többsége, büntették őt azok, akik a 90-es évek háborús hátországi eltetvesedésében is igen tömegesen, országos többséggel támogatták. A II. világháború népirtásaiban, szabad rablásaiban szocializálódott, a „nép hőseivé”, a „szocialista önigazgatás elszánt harcosaivá” előléptetett háborús bűnösök, gyilkosok, besúgók, ingyenélők oly gyáva utódai is, „köztiszteletben” álló elődeikhez hasonlóan, népirtásban, szabad rablásban – ők már a 90-es évek balkáni vérmámorában szocializálódtak.
Egy részük – szellemi elődeiktől eltérően – nemzetközi bíróság elé kerül/kerülhet háborús bűnök vádjával.
Éppen a szóban forgó 90-es évek háborús gyalázatának következtében vált világossá, érthetővé a nagyvilág – a nagyhatalmak számára is –  a délvidéki magyarság oly torokszorító XX. századi helyzete. Ahogyan a magyar kormányok egyike sem kért magyarázatot az 1944/45-ös magyarirtásra, úgy a 90-es években szétlőtt Árpád-kori magyar falvaink esetéből sem lett világraszóló, óriási botrány.
A délvidéki magyarság gazdasági, egzisztenciális ellehetetlenítésének, államigazgatásból, közigazgatásból és más munkahelyekről való kiszorításának, mély szegénységbe, szolgasorsba taszításának, etnikai arányai erőszakos megváltoztatásának, a bizonytalanság érzete – a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével történő –  magyarverések szinten tartásának  gyakorlata nem napjainkban alakult ki. Manapság mindez csak tisztábban látszik a vadkapitalizmus kontrasztosabb képalkotása következtében. Ez a gyakorlat, legalább három nemzedéken át módszereiben alkalmazkodó, lényegében mit sem változó gyakorlat. Amin még a 90-es években alakuló magyar politikai pártok sem tudtak változtatni. A magyar politikai pártok megjelenése átmenetileg számított csak Szerbiában zavaró tényezőnek. A családi politikai Kft-k kialakulásai, a kiszorítósdik, az árulások, a háttéralkuk következtében egyre több magyar szavaz szerb pártokra. Mára már a nagyobb szerb pártok jól megfizetett magyarjai nacionalistázzák le a magyar pártok szimpatizánsait. Sőt, azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy hamarosan a nagyobb szerb pártok magyarjai alapítják majd meg az immáron legális és legitim magyar nemzeti tanácsot.
Még jó, hogy a magyarságot nem a politikusai mentik meg.
A magyarságot csak a nyelve és a kultúrája mentheti  meg.
Az, hogy időnként csalódunk az anyaország magyarellenes intézkedéseket is hozó kormányában, hogy időnként leírnak bennünket, nem számít újdonságnak.
 Megszoktuk már.
  Tari István

Bécsi Napló 2009/4.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.