Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Indokolt-e a bocsánatkérés? (Szlovák-magyar kapcsolatok)

2008.06.16

 

Szlovák–magyar kapcsolatok
Indokolt-e a bocsánatkérés?

 

A nemzetközi politikai történelem telítve van hódításokkal, győzelmekkel, vereségekkel, kiszolgáltatásokkal és az ezekből fakadó számtalan problémával. Az idő nem gyógyít meg minden sebet és a feszültségek sokáig megakadályozzák a megbékélést, hiszen az elszenvedett sérelmek maguktól nem szoktak elmúlni; orvoslásukra azonban nehezen s ritkán kerül sor. Még az esetleges anyagi vagy szellemi (beismerő) „kárpótlás” sem teszi teljesen jóvá a múlt hibáit, főleg nem a kárvallott szempontjából. Bonyolult kérdéseket csak idő multával lehet tisztázni, ha arra hajlandóságot mutatnak a szereplők. Ehhez pedig elsősorban a tényeket kell ismerni és a jó viszony helyreállítása érdekében közösen megtárgyalni a problémákat. Egymás meghallgatása, tisztelete nélkül inkább csak a felek közötti szakadék elmélyülésével lehet számolni. A „híd” építéséhez kölcsönös akarat kell! Ezt az akaratot nehéz megtalálni, felismerni olyan kijelentésben, mint amit a szlovák kulturális miniszter, a SMER alelnöke Marek Madaric októberben tett, miszerint a második világháború után egyetlen embert sem deportáltak Magyarországra azért, mert magyar nemzetiségű volt, s Csehszlovákiából csak az árulókat és a kollaboránsokat költöztették Magyarországra.

Ha ismeretes lenne a második világháború alatti igazi csehszlovák politika, akkor a szlovák kulturális miniszter ilyesmit nem állíthatna. Még akkor sem, ha ez az állítás, stricto sensu, elvileg igaz! Hiszen a szlovákiai magyarok között valóban nem lehettek sokan, akik ne üdvözölték volna örömmel a Felvidék déli, főleg magyarok által lakott sávjának visszatértét 1938-ban. Nézőpont kérdése az is, hogy áruló és kollaboráns volt-e az egész szlovák nép miután 1939. március 15-én megalakult a szlovák állam, amely a hitleri Németországnak ugyanúgy szövetségese volt, mint Hitler Magyarországa. Sárral dobálózni nem illik. A tényeket azonban igenis ismerni kell. Ehhez a következő adalék is szükséges, amelyet eddig talán nem nagyon ismertettek (Cseh)szlovákiában és ha a történészek ismerik is, a politikusok inkább használnak már érveket a szavazók megnyerése érdekében, mert ők a rövid-távú gondolkodók. Két nép megbékéléséhez azonban több kell. A történelmi adalék, melynek ismerete teljesebb képet nyújt a (cseh)szlovák–magyar problémához, kapcsolódik a csehszlovák vezető, Benes tevékenységéhez, aki a (német és a) magyar lakosok nagy részének eltávolítását szorgalmazta diplomáciailag, és ezért hajlandó volt fizetni mégpedig területtel is. Kárpátalja területéről van szó. Az első világháború győztes nagyhatalmai Csehszlovákiához csatolták a területet, ahol szlovák nagyon kevés, cseh pedig gyakorlatilag egyáltalán nem lakott. Azért, hogy Csehszlovákia területileg is érintkezzen Romániával s ezáltal Jugoszláviával, amivel (a későbbi „Kis-Entente” által) megakadályozhatták Trianon revízióját. A sátoraljaújhelyi „kisállomás” azért került Csehszlovákiához, hogy biztosítva legyen a vasúti összeköttetés a Kassa-Csap-Beregszász-Nagyszőlős-Huszt vonalon át Románia felé. Az ország keleti részén pedig Arad-Nagyvárad-Nagykároly és Szatmárnémeti vidékét azért adták Romániának, mert a románok szerint állítólag nagyon nehéz és költséges lett volna újabb vasútvonalat építeni Erdély hegyes területén keresztül, hogy az új Románia északi vidékét gazdaságilag is kapcsolják a délebbre eső területhez. Szóval a győzteseknek területre, vasútra, gazdasági előnyökre és stratégiai pozíciókra volt szükségük a megcsonkított, szétszabdalt, meggyöngített Magyarországgal szemben. A lakosok többségének nemzetisége, mivelhogy magyarok voltak, nem számított. Kárpátaljának a két világháború között bizonyos fokú önállósága volt, persze cseh funkcionáriusok, hivatalnokok irányítása alatt. Az Első Bécsi döntés (1938. november 2.) által Magyarországhoz visszacsatolt terület (dél-szlovákiai és dél-kárpátaljai sáv) ahol a magyar nyelvű lakosság nagy többséget alkotott minden probléma nélkül integrálódott az anyaországba. A németek általi döntés (1939. március 14.) mely „Protektorátust” csinált Csehországból (azaz elfogadta) és Szlovákiának önállóságot „engedélyezett” a Müncheni Egyezmény megsértését, semmibevételét jelentette. A nagy (később szövetséges) hatalmak ezt a német lépést agressziónak tekintették, de a Szovjetunió (az elsők között) elismerte Szlovákia függetlenségét. A volt csehszlovák elnök Benes szerint, 1939. március 14-én a németek bevonulásakor csak egyetlen ezred, a 8. Sziléziai regiment fejtett ki ellenállást Frydekben, de az is Prága utasítása nélkül történt. A szlovák vezető, Tiso utazását Hitlerhez már előzően elrendezték és „Szlovákia leválását már hónapokkal azelőtt, áruló módon előkészítették a szlovák szeparatista vezetők, akiknek teljes a felelősségük a Szlovák Protektorátus létrehozásában” írja Benes. Az önálló Szlovákia vezetői elleni 1946-47-es perek után készült emlékirataiban Benes megállapítja, hogy Hacha államelnök és Chvalkovsky külügyminiszter megvetendő politikai gyávaságból és hozzá nem értésből feláldozta az országot, amihez sem joga, sem megbízatása nem volt. Tiso és társai előre eltervezett szándékkal méltatlan módon árulást követtek el és szégyenletes módon haláldöfést adtak a nép hátába. Vagyis Csehország és Szlovákia szétválása az akkori cseh vezetők és a szlovákok ténykedésének volt az eredménye, még ha ez nem is tetszett a volt elnöknek és a mai cseh politikusoknak. Ugyanakkor Benes megállapítja, hogy Párizs és London nem tartotta magát a Müncheni Egyezményhez, amelyben kötelezettséget vállaltak Csehszlovákia iránt, és Prágát eltanácsolták a katonai ellenállástól. Magyarország élve a németek által adott lehetőséggel, 1939. március 14–15-én megszállotta Kárpátalját, és így közös határa lett Lengyelországgal és a Szovjetunióval is. Az 1938 vége felé Nyugatra távozott volt csehszlovák köztársasági elnök, (volt elnök, mert a szeptember 28-i Müncheni Egyezmény után kb. egy héttel, azaz október 5-én lemondott tisztségéről) E. Benes erőteljes propagandát fejtett ki Csehszlovákia helyreállítása érdekében a háború előtti határokkal. Mivelhogy Párizs és London nem lépett fel Németország ellen Csehszlovákia feldarabolás miatt, annak ellenére, hogy garanciát vállaltak Münchenben az ország újabb határainak fenntartását illetően. A volt elnök a nyugatiak bűntudatának gerjesztésével nyert politikai támogatást. Keleten, azaz Moszkvában pedig a szláv rokon népek közötti szolidaritást hangsúlyozta, hogy Sztálin beleegyezését megnyerje a csehszlovák országhatár visszaállítása érdekében. Ezen kívül a németek teljes mértékű eltávolítása és „hasonlóan a németekhez” a magyarok vagy azok egy részének kiutasítása révén képzelte el egy szláv állam létrehozását, újjáformálását, s ezt bebiztosítva közös csehszlovák-szovjet határral esetleges jövőbeli „német, lengyel és magyar fellépés lehetősége ellen” Ezt az elképzelését könnyűszerrel elérhette, de ezen túllicitálva, önként ajánlotta fel Kárpátalja bekebelezését a Szovjetuniónak, azaz Sztálinnak! Kevés államfőnek adatott meg, hogy mások földjét, népét elajándékozza! Benes emlékirataiban azt közli, hogy 1939. szeptember 19-én Londonban Majski szovjet követtel beszélt (akkor, amikor a szovjet csapatok éppen Lengyelországot rohanták le!) és kifejtette előtte annak fontosságát, hogy a szovjet államhatár Csehszlovákiát és Magyarországot érintse! Kétszer is közölte a szovjet követtel: „Kárpát-Oroszország problémáját magunk között elintézzük és abban bizonyosan egyetértünk majd…hangos viták és krízis nélkül”. 1944 végén 1945 elején Kárpátalja szovjet megszállása után Sztálin emlékeztette Benest arra, hogy az 1943 decemberében tett moszkvai látogatása során is felajánlotta a területet, és mivelhogy a ruszin lakosság is a Szovjetunióhoz kíván csatlakozni (erre nyilván megfelelő propaganda kifejtése révén és a szovjet hadsereg jelenlétében került sor) a Szovjetunió tiszteletben akarja tartani a nép óhaját! A csehszlovák vezetőt nyilván sem történelmi, sem érzelmi szálak nem fűzték a vidékhez és valamiféle szláv-testvéri hízelgéssel átadták, amint azt korábban megígérték azt a vidéket, ami nem az övék volt, sem az oroszoké (vagy ukránoké) az elmúlt ezer év folyamán! Benes tehát igenis a magyarok tömeges (mintegy 200 ezer) eltávolítását hagyatta jóvá a szövetséges hatalmakkal, s amint mondta a többit pedig „visszaszlovákosítja majd”! A tényeket ismerni kell. Bocsánatkéréssel nem lehet jó viszonyt kialakítani. Jó viszony s megbékélés magával hozhat (kölcsönös) bocsánatkérést.

Dr. E. Benes, Heinningen

 


(Emlékiratok) Amszterdam, 1950.

Sütő László

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.