Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hadifogolyként saját hazájában (Beszélgetés Tasnádi Frigyessel)

2009.09.26

Hadifogolyként saját hazájában

(Beszélgetés Tasnádi Frigyessel a tiszalöki internálótáborról)

 

 

„Az internálás rendszerének megszüntetésével kapcsolatban hozott kormányhatározat végrehajtására a külföldi állampolgárságú internáltak (és olyanok, akik eredetileg magyar állampolgárok voltak, de időközben hozzátartozóik Magyarországról ki lettek telepítve) akik ellen bírósági eljárás lefolytatható nem volt, 1953. augusztus 15-ével a tiszalöki internálótáborba lettek elhelyezve. Összesen 1179 személy. Többségben nyugatnémetek (1000 fő), kisebb részük osztrák, jugoszláv és néhány más állampolgár. A táborban elhelyezett internáltak előtt 1953. augusztus 17-én ki lett hirdetve, hogy fel lesznek ajánlva kormányaiknak átvételre, és amikor azok választ adnak, el lesznek szállítva és át lesznek adva. Aki azonban közülük Magyarországon akar maradni, kérheti a letelepedési engedély megadását. A közlés után többen kijelentették, hogy Magyarországon kívánnak maradni, ezek, miután megkapták a letelepedési engedélyt, szabadon lettek bocsátva. Nem sokkal a tiszalöki táborban történt elhelyezésük után a Külügyminisztérium az illetékes kormányok szerveivel megkezdte a tárgyalásokat átadásuk érdekében. Átadásukig az internáltak megfelelő bérezés és ellátás mellett a Tiszalöki Erőmű építkezésénél vannak foglalkoztatva.1953. október 4-én 21.20 órakor a táborban elhelyezett nyugatnémet, osztrák és jugoszláv állampolgárságú internáltak kitörést kíséreltek meg.” – Így szól a Belügyminisztérium 1953. október 24-én kelt jelentése a tiszalöki internálótáborról. A förtelmes stílusú jelentés nem szól arról, hogy az internálótábor a Szovjetunióból hazaküldött hadifoglyokat tartott kényszermunkán, s hogy magyar állampolgárként estek fogságba, s nem nyugatnémetek, jugoszlávok és más állampolgárságúak. S meghamisítja azt a tényt is, hogy már 1950-től raboskodnak hazájukban, s helyette azt hazudja, hogy „1953. augusztus 15-ével lettek elhelyezve”.
A tiszalöki internálótábor történetéről sokan szóltak már, a valóság azonban továbbra is rejtve van. A túlélők száma mára megfogyatkozott. Ezek közül Tasnádi Frigyessel beszélgettünk Tiszalökön, aki ma sem tud elérzékenyülés nélkül szólni arról a nyolc évről, amit elvettek az életéből.
- Édesapám nem volt katona, a gyárból, ahol dolgozott, ki kellett menni valami gázvezetéket megjavítani. Akkor valahonnan valaki rálőtt. Ez 1945. február 3-án volt, s ötödikén meghalt.
- A tiszalöki internálótáborról kezdtünk el beszélgetni, s itt a Szovjetunióból „hazatért” német magyarországi német származásúakat tartották fogva. Ezek szerint Ön is sváb.
- Igen. A nevem megtévesztő, mert magyarosított. Mind a két oldalról német származású vagyok, ezért is kerültem a német hadseregbe. A Sztójay-féle törvény alapján a németeknek joguk volt sorozni a német származásúak között. A tiszalöki táborban háromnegyed részt ilyen származásúak voltak.
- De magyar állampolgárok.
- Hát persze. Ebből később nagy viták is kerekedtek, mert ha magyar állampolgárok, akkor milyen jogon tartották őket itt. Ha német állampolgárok, akkor szintén felvetődik, hogy miért?
- De a Szovjetunióban magyar hadifoglyoknak számítottak?
- Igen. A magyarországiak magyarnak voltak elkönyvelve, még ha a német hadseregben harcoltak is. Érdekes módon ezt a Szovjetunióban nem is firtatták.
- Térjünk vissza a kezdetekhez. Mikor vonult be?
- 1944. október 24-én, Szálasi alatt. Akkor már úgy volt, hogy a leventéket az utcán fogdosták össze a csendőrök.
- S hol esett hadifogságba?
- Csehországban. Ott vonultunk be amerikai fogságba. Nem estünk, bevonultunk. Fegyverrel együtt. Ott tettük le a fegyvert. Ugyanis amikor a második sebesülésem után kikerültem a kórházból, utóvéd századhoz kerültem. Akkor olyan már, mint front nem létezett. Futás volt. Az utóvédnek az a feladata, hogy feltartsa az oroszokat, amíg a java eliszkol.
- Ha amerikai fogságba esett, hogyan került a Szovjetunióba?
- Úgy, hogy egy jó hónap múlva egyik este bejött vagy húsz teherautó, s a rajtuk lévő katonák kezdték szólongatni az embereket, hogy mindazok, akik a Luftwaffennél, a hajózásnál szolgáltak, szálljanak fel az autóra. A Waffen SS, a Vlaszov hadosztály maradéka is. Mi indultunk volna, bár akkor már egy külön századba válogattak bennünket. Ugyanis a háború utolsó hetében mindazokat leválasztották a csapatokról, akik nem németországi születésűek voltak a Waffen SS-nél. Én is itt szolgáltam. Egy László nevű százados volt a századparancsnok, helyettese egy Rostás László nevű szintén százados. Ők azt mondták, hogy vissza! – Nem látjátok, hogy kiket hívnak? A javát, s ezeket biztosan elítélik. Úgyhogy nem másztunk fel az autókra. Így ottmaradtunk. Másnap reggel jött egy egész autókolónia, mindenkit felzavartak, s vagy ötven kilométert szállítottak át az orosz zónába. Ott lezavartak bennünket az utókról, s visszamentek. Átadtak bennünket az oroszoknak. Így kerültünk orosz fogságba.
- Hol raboskodott?
- Az első két évben Dombászban, egy szénmedencében. S 1947 nyarán engem az oroszok hazaengedtek. Az oroszok sosem nézték, hogy kinek van tetoválva a hónalja. El is jöttünk egészen Foksányig. Ott minden nap szedtek össze egy szerelvényre valót, s vitték be az országba őket. Akkor politikai változás történt, megjelent egy magyar küldöttség, ezt Veres János vezette. Ettől a naptól kezdve a hazamenőket megnézték. Így megtalálták a hónunk alatt a tetoválást. A húszezer hadifogolyból hetvenünket visszaküldtek a Szovjetunióba még három évre. Ez azt jelenti, hogy a fogságom nyolc és fél évéből hat és fél évet szeretett hazám disznó vezetőinek köszönhetek.
Másodjára Harkovba kerültem. Itt változó munkát végeztünk, hol fatelepen, hol építkezésen, szinte mindent csináltunk. A fatelepen ért egy baleset, eltört a térdem, s ekkor, mint munkaképtelent, átirányítottak Voronyezsbe. Az utolsó két évet itt töltöttem, s innét jöttem aztán haza.
- Ez a hazajövetel hogyan történt? Hisz egyszer már úgy tűnt, nem kell a hazájának.
- Annak az elitnek nem voltam kívánatos.
- Volt idehaza rokona, vagy kitelepítették őket?
- Sajnos nem telepítették ki. Biztosan tudják, hogy a harmincas években volt egy olyan hullám, hogy aki állami intézményeknél dolgozott és német neve van, az magyarosítsa. Apám akkor, ha jól tudom ez 1936-ban vagy 1937-ben volt, magyarosította a nevét. Zellerből lettünk Tasnádiak. Hangzatos magyar név. Anyám erdélyi szász lány volt. Mind a két oldalról német vagyok, de magyarnak mondom magamat. 1944-ben volt egy ellenhullám, hogy aki magyarosította a német nevét, az vegye vissza. Apám azt mondta, hogy neki elég volt egyszer megszokni az új nevet, s nem vette vissza. Ez volt a baj. Ezért nem telepítették ki őket. Meg talán azért, mert nekünk nem volt semmink.
- Furcsa, hogy a családja itt van, magyar állampolgár, magyarnak tartja magát, s a hadifoglyot mégsem fogadja vissza hazája. Ilyen ország a földkerekségen nincsen.
- De van, Magyarország.  Ez az ország az, ahol minden megtörténhet és mindennek az ellenkezője is. A második hazajövetel már Máramarosszigeten keresztül történt. 1950 novemberében indultunk el Voronyezsből. Már nem nagyon őriztek bennünket. Mondhatnám, az utolsó két évben a legjobb viszonyban voltunk a katonákkal is és a civilekkel is. Nem raboskodtunk jó körülmények között, de mindenki nyomorult volt körülöttünk, a lakosság is. Akkor még nem tudtam, hogy „visszasírom” az orosz hadifogságot, nyaralás volt ez ahhoz az embertelenséghez képest, ahogyan itthon bántak velünk.
- Hogyan történt a „hazatérés”?
Amikor a határra értünk, elbúcsúztunk őreinktől, s láttuk, hogy amott már magyar katonák állnak. Az orosz őreink felszerelése, öltözete nem volt valami katonás, amikor megláttuk, hogy túloldalt fényes csizmájú vasalt ruhájú magyar katonák várnak bennünket, még büszkeség is volt bennünk. Lám, a magyar katona! Nem tudtunk mi ÁVH-ról, a magyar viszonyokról semmit. S amikor megszólaltak aztán, már lehetett sejetni, hogy sok jó nem vár ránk.
Pestre hoztak bennünket, itt a Toloncház pincéjébe kerültünk. Itt voltunk egy hónapig, majd kivittek a tenyészállatvásár istállóiba, s itt is eltöltöttünk vagy egy hónapot. Aztán innét vagoníroztak be bennünket.
- Édesanyja élt?
- Igen és egy nővérem.
- Tudott róluk valamit?
- Semmit. Amíg kint voltam az oroszoknál addig igen, mert onnét jöhetett levél. De itt teljes hírzárlat volt. Volt Tiszalökön olyan, akinek sikerült értesítést küldeni hozzátartozóiknak a civil munkásokon keresztül, de nekem nem, mert én a táborban a konyhán dolgoztam, nem jártam ki.
- Amikor újra vagonokba kerültek, mit gondoltak, hova kerülnek?
- Azt hittük, hogy visszavisznek Oroszországba.
- Azért megdöbbentő ez, mert már másodszor kerültek haza, s most újra azt hiszik, viszik Önöket vissza.
- Az irány az volt, hisz láttuk, hogy milyen állomásokon megy keresztül a vonat. Nem tudtunk mi Tiszalökről sem semmit. A tábor félig volt csak kész, a kerítés megvolt, a barakkok teljesen frissek voltak. Fogalmunk sem volt, hogy itt erőművet terveznek építeni, s mivel nem tudtak mit kezdeni velünk, kitalálták, hogy jó lesz az ingyen munkaerő, a rabszolga. Amikor kikászálódtunk a vagonokból még nem is sejtettük, hogy milyen három év vár bennünket hadifogolyként a saját hazánkban.
- Megérkeztek Tiszalökre. Mi történt ezután?
A tábor szántóföldre épült. A konyhabarakkot és az egészségügyit már az ideérkező foglyok fejezték be. Nem volt vécé, csak egy nyitott latrina ezer valahány embernek. Az első időben az „étlapon” minden héten szerepelt tarlórépa. Ez átmenet a retek és a marharépa között. De erős volt, s a foglyok olyan hasmenést kaptak tőle, hogy némelyik szaladt a vécére, de félúton megállt, mert már fölösleges volt tovább szaladni. A latrina aztán kiöntött, építtettek egy ilyen körbeguggolós, orosz típusú vécét. Ennyire nem gondolták át, hogy ezer embernek milyen szükségletei vannak. Az étkezésről mindent tudok, hiszen én voltam az illetékes, napi 1800 kalóriát kaptak a foglyok. Ennek zömét a fél kiló kenyér tette ki. Egy két kilóst négybe vágtak. Egyedül a kenyeret hozták Tiszalökről, a többi ételt mi főztük meg a konyhán. Mindenféle zöldséget főztünk, ami létezett, krumplit, tojás nélküli tésztát.
- Húst?
- Minden nap hoztak egy levágott lovat. Ugyanis az erőműnél a kitermelt földet ilyen billenős lóvontatású kordéval vitték el. A lovakat Tiszalökről a gazdáktól hozták munkára. Amikor aztán ezek lesoványodtak, nem bírták a munkát, a tiszalöki vágóhídon levágták őket. Pata nélkül, kibelezve kaptuk meg a maradékot, ami a fejével együtt 200 kiló volt, abból száz kiló a csont. A húst megfőztük, leszedtük a csontról, a levét kiöntöttük, mert büdös volt. A maradékot összedaráltuk s beleszórtuk a burisba, mert másként nem lehetett volna elosztani. Hogyan is lehetett volna egy fazéknyi főtt húst ezer embernek szétporciózni?
- 1951-ben járunk.
- 1951. február 21-én érkezett az első transzport. S néhány hét múlva érkezett még háromszáz ember.
- Milyen volt a bánásmód?
- Igyekeztek fogvatartóink megalázni bennünket. Volt egy Haboda nevű alhadnagy, akinek lehetett egy kicsit panaszkodni. Egy ilyen alkalommal flegmán azt mondta, hogy nekünk semmi jogunk nincsen, s nekik még elszámolni sem kell velünk.
- Az erőműnél földmunkát végeztek, ez monoton rabszolgamunka, sovány élelmezéssel. Telnek az évek, milyen volt a hangulat?
- A külvilágról nem sokat tudtunk. Levelet nem írhattunk és nem kaphattunk. Édesanyám és a nővérem semmit sem tudott rólam. Még azt gondolhatták, hogy Oroszországban vagyok. Bár az is igaz, onnét lehetett írni. Néha sikerült újságot behozni, mert a civilek azért megtették, hogy újságpapírba csomagoltak egy kis zsíros kenyeret, eldugták, aztán megmutatták, hogy hol keressük. Rendesek voltak velünk, jórészt Tiszalökről jártak ki dolgozni. Így néha hírekhez jutottunk, de az akkori újságból semmi olyat nem lehetett olvasni, ami minket vigasztalt volna.
Hogy milyen volt a hangulat? Tudni kell, hogy amíg a fogoly éhes, addig folyton főz valamit fejben. Ha összejönnek néhányan este, arról beszélnek, hogy milyen jókat főzött otthon a mama, meg ezt hogy kell főzni, meg azt hogy kell főzni. Mikor már nem annyira éhesek, rögtön a lányokra gondolnak, meg hogy hogyan lehetne hazamenni.
- 1953-ban jött a változás, Nagy Imre föllépése.
- Mi a pesti változásokról nem tudtunk. De egyszer egy délelőtt jött egy tiszti delegáció. Akit a táborban találtak azt kiterelték, s felolvasták a Nagy Imre féle amnesztiarendeletet magyarul, németül és szerbül. Itt hallottam, hogy Nagy Imre megszünteti az internálótáborokat, és szeptember végéig mindenkit hazaengednek. Persze nagy lett az öröm. Nem sokkal később el is vittek 250 keletnémet illetőségűt. Azokat, akiknek a rokonait a keleti zónába telepítették ki. Azután néhányan Ausztriába, Jugoszláviába és Csehszlovákiába mentek. Maradtak a magyarországiak és a „nyugatnémetek”. A magyarokra augusztusban került sor. Én magyarnak számítottam, augusztus 21-én jöttem ki a táborból.
Elmentem Érdre a nővéremhez, s oda jött le anyám Pestről. Olyan meglepetés volt, hogy el sem tudom mondani. Kilenc év után egyszer csak megjelentem a nővérem előtt.
- Végig a fogolytábor szót használja, valójában miféle tábor működött Tiszalökön?
- Ez 1992-ben derült ki. A táborban a besúgások nyomán néhány embert elítéltek. S az elvittek nem kaphattak addig kárpótlást, amíg az ítéletet nem semmisítették meg. Nekem kellett összekeresgélni a tábor tisztjeit, s az ítéletmegsemmisítő tárgyalásra Nagy hadnagyot és Kiss századost meghívattam. Nagy volt a táborparancsnok, s Kiss az operatív tiszt. Ott a bíró megkérdezte Nagy hadnagyot, hogy mi kik voltunk. Hadifoglyok vagy internáltak? S a hadnagy kibökte, hogy hadifoglyok. Internáltak nem lehettünk, hisz ahhoz kellett volna egy határozat, de olyan nem volt.
- Hadifoglyok saját hazájukban.
- Igen. De erről valahol felvétel is van, a tárgyalást valakik felvették. De hogyan is lehettünk volna internálva, amikor egy napig sem voltunk szabadon miután hazajöttünk. Valószínű úgy történt, hogy tudták hány rabszolga kell a tiszalöki építkezéshez, azok papírját balra tették, a többi mehetett haza miután Pestre érkeztünk Oroszországból. Próbáltunk mi kutatni iratok után a kilencvenes években, de nem sok mindent találtunk
Miután a magyar fogoly táborvezetőt is hazaengedték, ki kellett nevezni az ottmaradt „nyugatnémetek” közül valakit táborvezetőnek. Aki közvetít a rabok és a táborparancsnokság között. Ezt a vezetőt – ő mesélte – Nagy hadnagy egyik este kihívta, s néhány zsák iratot átvitetett vele a mosoda kazánházába. Megsemmisítésre. Nem csoda hát, ha nem sok minden maradt utánunk. Az ÁVH ugyanis levonult, és átadta a terepet a büntetés-végrehajtásnak.
Ennek a parancsnoka később el is mondta, hogy egy deka iratot nem hagyott hátra az AVH, még a névsort is nekik kellett összeállítani.
- Ön aztán Tiszalökön telepedett le.
- A vízműnek gondot jelentett, hogy a „nyugatnémetek” kivételével hazaengedik a foglyokat. Kezdtek a magyarországiak között toborozni. Ígértek szállást, pénzt. Akik tudták, hogy nem mehetnek haza, mert határsávban élnek a rokonok, elgondolkodtak. Én is eltöprengtem, lesz munkám, lakásom. S ezzel a gondolattal maradtunk 16-an. Aztán később már csak öten - hatan maradtunk, azok, akik ide nősültünk.
- S mi történt azokkal, akiket Nyugat-Németországba kellett volna hazaengedni? Eredetileg ők is magyarok voltak, de rokonságukat Nyugat-Németországba telepítették ki.
- Több mint ezren maradtak, magyarországiak csak 250-en voltunk, meg az említett nációkból néhányan. S közben letelt a kihirdetett határidő, de nem történt semmi. Már október volt. Kiküldtek egy petíciót a parancsnoknak, Tolnai Sándor főhadnagynak. Ez az ember nem tudott soha semmire válaszolni. A petícióra azt mondta, hogy holnap tíz órára hívjanak össze egy gyűlést, s majd átmegy a táborba. S október 4-én tíz órára be is ment. A brigádvezetők emlékeztették, hogy letelt a határidő, s hogy miért nem kaphatnak levelet, csomagot, könnyítéseket. De a főhadnagy egyik kérdésre sem tudott válaszolni. Persze hangzavar lett, mindenki kiabált. Tolnai jobbnak látta kimenni a táborból. Aztán sorba kezdték kiszólítani a hangadókat, a kérdezőket, s vitték a fogdába. Ez délelőtt volt, s két órakor ki kellett volna vonulni azoknak, akiknek kezdődött a műszakja. De az emberek nem vonultak ki, követelték, hogy a fogdára vitteket engedjék szabadon. Ebből aztán szóváltás kerekedett, egyik fél sem tágított. A katonák erősítést kértek, estére már 700 katona volt a tábor körül.
- De Ön ezt csak később hallotta.
- Igen, akkor már három hete Tiszalökön éltem.
Tíz órára már annyira elfajult a dolog, hogy a katonák hívták a tűzoltókat, s azok elkezdték locsolni az embereket. Mert hiába mondták a katonák, hogy mindenki menjen be a barakkba, senki nem engedelmeskedett. Ezer ember tolongott egy 50x50 méteres területen. Közben elment a nyomás, a tűzoltók otthagyták a tömlőket, kiszaladtak a táborból. S akkor az egyik szakaszvezető, Boxernek hívták, mert hamarabb ütött, mint beszélt, kiszaladt az őrszobából egy pisztollyal a kezében, s a legelső embert, akihez odaért, közelről arcon lőtte. Ez volt Josef Widlhofer. Erre a tömeg felhördült. Boxer visszaszaladt az őrszobára. Közben, mikor a tűzoltók kimentek, a kapuba leállítottak egy maxim géppuskát. Amikor a tömeg megmozdult, valamelyik megijedt tisztes tüzet vezényelt a géppuskásnak. Tíz méterről könnyű eltalálni az embert. Az volt a nagy szerencse, hogy egy józanabb másik katona rögtön tüzet szüntess! parancsot vezényelt. De néhány másodperc elég volt öt halotthoz és 31 súlyos sebesülthöz.
Ezt úgy állították be aztán, hogy kitörés volt. Nem volt kitörés, ők léptek be, a táborból nem ment ki senki.
- Én úgy tudom, hogy akkor már orvos sem volt a táborban.
- Nem volt, mert Köves doktor a magyarországiakkal augusztusban hazament.
- Ki látta el a sebesülteket?
- Senki! Akik tudták. Egymást látták el a foglyok. Másnap reggelig semmi nem volt, nem volt segítség. Persze másnap már rögtön itt volt egy magas rangú tiszti delegáció. A halottakat elszállították, kihívták a tiszalöki orvost, ő ellátta a sebesülteket, akit kellett, kórházba vitték.
A delegáció másnap mindenkit egyenként kihallgatott. Kisütötték, hogy az egészért a fogoly táborparancsnok a felelős, aki már tíz órája kint volt a fogdában, s azt sem tudta, hogy mi történt bent. Később őt elítélték hat évre, a barakkparancsnokot ötre, s ebből le is húztak két évet, 1955-ben szabadultak.
- Mi történt a többi fogollyal?
- Néhány napig ki kellett menni nekik dolgozni. Képzelheti, hogy milyen hangulat volt. Majd elszállították őket három turnusban. Mindegyik kapott egy francia vízumot, mert akkor még nem volt német követség Magyarországon, s fölszólították őket, hogy 24 órán belül el kell hagyniuk az országot.
- Megtették volna ezt szívesen 1951-ben is.
- Igen. Három szerelvény vitte őket Hegyeshalomig. A tábort utána lebontották.
Az előbb mondottakról én nyolc évig nem tudtam semmit. Úgy el tudták titkolni a történteket. Néhány civil is dolgozott akkor az építkezésen, s ugyan látni nem láttak semmit, de hallották a lövéseket. Azokat két napig nem engedték haza. Úgy megdolgozhatták őket, hogy még nekem sem merték elmondani, hogy ott nem csak lőttek, de meg is haltak.
Nyolc év múlva, mikor az egyik társam beutazási engedélyt kapott látogatásra, akkor tudtam meg, hogy mi történt.
- Aztán jött a rendszerváltás. A beszélgetés előtt a helyszínen is jártunk, s található ott egy emlékoszlop.
- A fiúk kezdtek visszajárni a hetvenes évek vége felé, s hozzám majdnem mindig eljöttek. Én 1986-ban tudtam először kimenni Nyugat-Németországba, s akkor összejöttünk néhányan, s megbeszéltük, hogy ha csak lehet, emlékoszlopot állítunk a helyszínen. 1989-ben gyorsan megcsináltattuk az emlékoszlopot, s október 4-én avattuk. De az emlékoszlop olyan gyorsan kész lett, hogy a kintiek nem tudtak jönni. Így a felavatást megismételtük 1990 nyarán, amikor háromszázan jöttek családostul. Azért volt a sietség, mert azt gondoltuk, hogy ha gyorsan kész az oszlop, s bejegyzik hivatalos kegyhelyként, akkor nem lesz később képük lebontatni. Bizonytalan volt a politikai helyzet.
- Az emlékezést ki tartotta, tartja életben?
- A kintiek, ahogy kiértek rögtön megalakították a Tiszalöki Szövetséget. Stuttgartban van a székhelye.
- Újabb húsz év telt el.
- A felavatást követő években buszokkal jöttek emlékezni a kintiek, aztán ahogy kezdtek fogyni, egyre kevesebben. Az ötvenedik évfordulóra már csak 12-en jöttek. Magyarországon már csak négyen élünk a rabok közül.
- A valódi felelősök ellen később sem indult eljárás?
- Mi próbáltunk tisztázást kezdeményezni. A rendszerváltás után a németek részéről rögtön az merült fel, hogy hol van eltemetve az az öt ember? Elkezdtem kutakodni, mindenhova írtam, de olyan válaszokat kaptam, hogy nem találják a tábor vezetőit, mert részint meghaltak, részint külföldre távoztak. Én megtaláltam, s az említett ítéletet megsemmisítő tárgyalásra meg is hivattam őket. A meggyilkoltak sírhelyét is megtaláltuk a 301-es parcellában. Az összes tisztet megtaláltam, de Boxert nem sikerült, s a tisztek egyike sem vallott rá.
- S Önön kívül idehaza ez senkit nem érdekel?  Az állami szervekre gondolok.
- Az állami szervek ezt a mai napig igyekeznek leplezni.
- De Tiszalökön azért évente egyszer megemlékeznek.
- Az elmúlt két évben ez már csak egy emberes ünnepség volt. Én voltam egyedül kint egy koszorúval.
Megjegyzés: Nagy László parancsnok Tasnádi Frigyesnek írt 1990-es leveléből idézünk. „Két levelét megkaptam. Mindenekelőtt szeretném megnyugtatni, hogy nem az voltam, akinek titulált. Ma már megmondhatom, hogy különböző fedésekkel, de mindvégig a felderítés vagy a hírszerzés területén dolgoztam, beleértve Tiszalököt is, ahol a volt SS és Wehrmacht alakulataiban szolgáltak közt a hitleri Németország számos felderítőtisztje bújt meg. Ezekkel való személyes foglalkozás, hazatérésük előtti tanulmányozásuk volt a feladatom. Mindezekre tekintettel nem kívántam Önnel találkozni miután a titoktartás kötelez.”
1953. október 4-én Georg Gazafi, Matthias Geistlinger, Josef Schultz, Hans Tangel és Josef Widlhofer vesztette életét.