Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megrepedt a fémkeretes szemüveg (Böröndi Lajos: A Bárány vére)

2008.08.07

Megrepedt a fémkeretes szemüveg

 

Böröndi Lajos: A Bárány vére Versek. BmegB Feketeerdő 2008, 59 old.

Ötven vers meg egy rövidke curriculum vitae utószó gyanánt, s utolsó szó jogán. Vagyis csak negyvennyolc, mert az „és bocsásd meg a mi vétkeinket” című darab román és szlovák fordításban is szerepel Böröndi Lajos A Bárány vére című legújabb versfüzérében. Hatvanegy oldalas mindössze karcsú, tetszetős, kézhez álló, jól illusztrált versfüzér. Nyitó- és zárósora keret is, summázat is: „behorpadt sírokon/ gazlik a jövő... Sírás ketrecében állunk.”

Böröndi aligha gondolt rá, mikor „A hatalomról” című József Attilá-s és Petri György-ös szövege született, hogy mélyközelből milyen hamar megtapasztalja visszavont-vonatott igazgatói pályázata okán eme alapigazságot:

„A hatalom hatalmaskodik / ilyen a természete. / Az ember nehezen bírja, / de nem hal bele. / Verset ír, dalt dúdol, s / megcsodál újra minden csodát. / Tudja: játék is az egész / játék a világ. / S ha kedve támad, lekapcsol / televíziót s rádiót. / S választ magának új hatalmat, / új leváltani valót.”

Talán a fentebb emlegetett curriculum vitae sem véletlenül záródik ekként: „Az utolsó szó jogán mit is mondhat a költő Nagy Imre elrepedt szemüvegén át szemlélve a világot? Irgalmazzon nekünk az Isten!”

Eme irgalom óhaj – ha nem kell is azért igazán drámaira hangolnunk – azért beszédes. Elég, ha csak az utóbbi három kötetcímet szemléljük: Összegyűrt idő (2004), megváltásra várva (2006), A Bárány vére (2008) máris szemantikailag kitetszik, az ötvenen már túllépett alkotó kevésszavúbb, mélyebb, s a transzcendencia előtt lelkének ablakát szélesebbre táróbb lett. Távolságtartó, hűvős, leíró, szemlélődő lírikusi magatartását, mely korábbi köteteinek domináns létformája volt: (“Szemlélődni és megőrizni mindent. / Nem ítélni holtak s élők fölött./ Ez köthet össze múltat és jövőt: / tégedet velem!” (Fejet hajtva), újabban egyre markánsabb közéleti költői hang színezi. Nem mintha korábban ez a történeti érzékenység nem nyugtalanította volna Böröndit. (V. ö. Történelmünk című egysorosa: „összekevert igeidők”.)

A Bárány vérében viszont közvetlenebb, szókimondóbb, ha tetszik, radikálisabb. Ennek forrása 1956 emléke, s napjaink forradalomra vetülő furcsa, bizarr, helyenként sunyin parodisztikusan groteszk fénytörésének egyenes beszédre késztető reakciója.

E tematikához szervesen kapcsolódik a szabadság értelmezése, s dichotóm lényegének kínzó óhajtása, mely szintén újszerű ilyen direkt tónusban a kilencedik Böröndi-verskötetben: „nem menekülhetsz a szabadság / bilincse rajtad szólításra vársz mint a halálra ítélt rabok” (szabadság).

Amúgy a már legutóbb is megfigyelt Kazinczy Ferenc epigrammatikus ajánlása szerinti versválogató szűkmarkúság teszi egyre veretesebbé a szövegeket. Önmagával szemben is szinte kíméletlenül húz, elvet, megrostál. Ahogyan formálódik, letisztul, sűrűsödik, csiszolódik s így nemesül a víz koptatta kő, úgy klasszicizálódik a Böröndi-líra.

„Fölveszel egy hófehér kavicsot,

kezedbe simul, őrzi akár egy

csepp tenger az idő egészét,

részeddé válik, s te is része vagy”

 

Szépséges hiányversek születnek ilyenformán: egy-egy motívumuk, soruk egy-egy újabb darabban önálló életre kel, indamód kapaszkodik tovább kibontva, tovább értelmezve, csatolva, rétegelve, árnyalva az alaptémát. Fájdalmas lajstrom sejlik a félszáz versből: Emese, az emlékekbe bábozódott égivé lett lény emléke: „Valaki aki nincsen / Aki mégis mindig van / Bebábozódva fénylik / Gondolatainkban”.

Az anya megcsonkító hiánya (Anyámat halál szólongatja) is rendre kísérti, no meg 1956 meghatározó képsorai: a magyaróvár-ipartelepi torkolattüzek.

Mester a sokat hivatkozott Weöres, Rónay, Vörösmarty, Fodor András után ezúttal kettő idéztetik. Az angyalokhoz nemrégiben költözött Nagy Gáspár (Néven kell nevezni) „Hiányzott nagyon odafentről Istenem / A tisztalelkű jó szándékú Gazsi?” meg a tárgyias líra utánozhatatlan egyetemese Pilinszky János (... égve felejtett villany).

 

a történelem vége

 

csak az anyag körforgása

mondják azok

kik mindenből kiábrándultak

a lélek nélküliség lelketlenség

lehet így is

eleje vége a történetnek egyre megy

játék az egész

és a kiscipő a napsütésben?

és Pilinszky égve felejtett villanya?

 

Az ő tónusába születő „számvetés” minőségében is az Apokrifra hajaz.

 

„hóesésbe alámerülő kert

szemhéj belső falán lemenő Nap

kifeszített ernyők a tengerparton

nevetés némafilm kopó csíkján

vonatkerekek fémes csattogása

csönddé összeállt sűrű illat

integetés egy nyári délutánban

bevakolt ablakok a napsütésben

égve felejtett villany”

 

Persze a Bárány elfolyó vére fölött mélázó Isten is ott lenne még valahol; talán a kert őszi fényében mozdulatlan, csak hát Isten egyre csak sír. „Lassan tanulom észrevenni”.

 

Vida István

 

Bécsi Napló 2008/4.sz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.