Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sulyok Vince: Vérzik a tenger (recenzió)

2010.08.10

Feliratok a léttelenség határán

 

„Elment a fény vándora“ címmel búcsúztatta Jánosi Antal a Bécsi Napló hasábjain

(2009/5. sz.), ő ugyenezen címmel portréfilmet is készített róla. Felesége, Éva drámai hangon értesített utolsó heteiről, mígnem megérkezett bizonyságul: 2009. augusztus 9-én „Vince itt hagyott bennünket…“ A halálhírrel azt is közölte: „Sajnos Vince nem érte meg legújabb verseskönyve megjelenését, Vérzik a tenger – címmel. A könyv valószinűleg szemptember folyamán lesz készen”.

Eltekintve attól, milyen személyes kapcsolatok fűztek Sulyok Vincéhez (1932–2009), hirtelen és gyors lefolyású betegsége eleve mélyrétegekbe hatolt bennem. Posztumusz kötete ezáltal különös várakozással töltött el, hiszen feltételezhető volt a végkifejlet kivetítése. A kötet 73 verse közül 30 a halála előtti másfél évben, 2008 januárja és 2009 májusa között keletkezett. Kissé visszanyúlva az időben, Szegény ország c. előző kötete megjelenésétől (2006) további nyolc vers lenne ide sorolható, így összesen 38 képezhetné tartalmilag az ”életzáró fejezetet”. 25 vers korábbi évekből, a két legkorábbi 1997-ből való. Az utolsót 2009. június 1-jén írta, amikor a nyugtalanító tünetek után végérvényesen bizonysággá vált a halált okozó kór, ami utolsó heteiben elnémította. Az egyes versek keletkezési ideje arra enged következtetni, hogy nem a betegség, hanem az elmúlás, megszűnés előérzete váltotta ki belőle a léttelenség rémképeit. Az ezen alapállásból következő behatárolás kézenfekvő, hiszen a kötet hangvétele, mondanivalója egységes, tehát nem éppen különböző, szerteszét hagyott írások időbeli sorrendben történt kiadása, hanem következetes összeállítás. Gömöri Györtől tudjuk, hogy ő és felesége vállalta a kötet gondozását. Ez a megközelítés akkor is helytálló, ha hetvenhét évesen bölcs megvilágosodás és letisztulás helyett be kellett érnie valamifajta beletörődéssel, elégedettséggel (Hetvenhetedik évemig elérve, 66).

A gyászjelentéséhez csatolt Memento mori c. verse 1991-ből származik. Ezzel kitapintható, mennyire benne volt minden ízében, foglalkoztatta a porrá válás lidérce. Igaz, itt még úgy kezdi: ”Boldog, akit (amikor meghal)/ hitves és gyermek elsirat.” A halála után megjelent immár utolsó kötete ennek a beérett, véglegesen megkerülhetetlen alapélménynek vésete. Feliratszerű alkotások, amiket Kálváriának beillő kőoszlopokon lehetne felsorakoztatni, hogy végigjárva döbbenettel olvashassák a föld vándorai. Sulyok Vince ugyan – egyes szám első személyben fogalmazva – szubjektív módon tudósít, csakhogy így elsődlegesen hiteles valamennyi sora, hiszen nem hallomásból, mások elbeszélései alapján, hanem saját, egyéni hanyatló sorsát érzékelve nyilatkozik.

A minden szentimentalizmustól, érzelgősségtől mentes ’léttelenség? borzalma különösképpen azáltal megsemmisítően fenyegető, hogy folyton szembe helyezi vele a lét, az élet határtalan szeretetét, a hozzá való feltétlen ragaszkodást: az élet asztalától / évtizedek múltán is / majd éhesen kelek fel, / mert betelni a léttel, / a lét csodáival / halálig se leszek képes! (Visszatekintés, 90f.) ...addig kellene esztelen eszelősen / szeretni az egyetlen életet (Addig, amíg...,87).

Csüggedt, földreteperő lemondással (Nem vagyok már, 19) tudja, hasztalan minden ellenszegülés, kapaszkodik hát az időbe; nincsen többé mire várnom: / dicsérnem kell azt, ami még hátra van. (Kapaszkodom az időbe, 33) Nem megalkuvás ez, hanem a konfrontáció elviselhetőségének sikeres megkísérlése. Sulyok Vince nem csupán villanásnyira tárja fel, hanem pattanó magasfeszültséggel éli meg az emberi sors végzetes bukását. Ezért is jut el a tusakodásig Istennel, igaz harmadik személyként illeti, fordul vele szembe:

Isten kirabol, megfoszt

mindentől, amit szerettem a létben.

Nem várja, hogy önként lemondjak róla.

Nem várja beleegyezésemet se.

Megértést sem vár tőlem el.

Nem ád haladékot se.

Útszéli rablóként valahol leterít.

(Isten kirabol, megfoszt, 17)

 

Nem jóságos Atya, aki gondját viseli mindeneknek, hanem kíméletlen zsarnok, aki létére tör, apránként mindent eloroz, még a reményeket, vágyakat, álmokat is sárba tapossa, mígnem testét nyüvekkel zabáltatja fel. Elriasztó istenkép, amiben hisz, amit elfogad, feltehetőleg csupán azért, hogy legyen ki ellen irányoznia szemrehányásait. A kizárólag evilági létben hívő elkerülhetetlen csődje: sehol sem lát kiutat, folytatást. Pilinszkyvel ellentétben elveti húsvét csodáját: a mediterrán kék azúrban, / hol nem lesz tertia die, / hogy föltámadhatnék az Úrban. (Temető a tengernél, 102)

Isten végül is a csendet hagyja meg neki, az lesz Odaátja.

A csend, amelyik a Halál maga.

A csend, amelyik az Isten maga.

A csend: a süket léttelenség.

(A csend: a süket léttelenség, 2005, 18)

 

Sulyok Vince rejtélye, titka, mégis hogyan tud maga köré teremteni fényt, ragyogást, ami az elviselhetetlenségig fokozódó feszültség egyedi szépségében megismételhetetlen létélménnyé fokozódik:

Az kellene most, hogy örökké

itt álljunk, hogy álljunk itt

a fénylő parton mozdulatlanul

az októberi eget nézve,

a tükörsima, gyémántló

vizeket nézve.

 

Várva, hogy az alkonyatban,

az alkony vörös sugárözönében

vérezni kezdjen a tenger.

(Vérezni kezd a tenger, 2005, 13)

 

Kötetkezdő versében szintén feltételes módban kétszer is leírja az örök szót: belekívánkozva a tenger messzeséget jelentő, végtelent sejtető ölelésébe,

 

beletűnni, örökre beleveszni

a kéken homályló ködökbe,

a vizek mögötti párákba,

igen: a tenger szépségesen üzenő

kék hullámaiba,

ebbe a nyugtató örök zúgásba.

(Egyszer itt éltem én is, 2003, 8)

 

Ugyanilyen hatásfokon tárja fel kötődését, elidegenedését. Mikesénél keserűbb az ő hontalansága. Mikes Mária Terézia elutasítására hivatkozva romantikus magaslatokba növelhette honvágyát, hiszen Rodostóból nem volt visszatérés. Sulyok Vince 1957. februári menekülése után 1969-től többé-kevésbé rendszeresen járt Magyarországra. Utazásai korántsem foghatók fel a visszatérés bármiféle változatának, sokkal inkább a kettősség mellett rá kellett döbbennie, hogy csupán az emlékekben, az átmenekített nyelvben, és mindenekelőtt 1956 megismételhetetlen élményében maradt meg, szublimálódott mindaz, amit a hozzá hasonló sorsú ember hazájának mondhat. Mikesnek lehettek ábrándjai, illúziói, Sulyok ezektől mentesült:

 

útlevelem és állampolgárságom

norvég, noha anyanyelvem magyar,

azaz hol magyar, hol meg norvég,

lakhelyem pedig hol spanyol, hol norvég,

szülőföldemre turistaként járok,

mert hazámnak nincs szüksége rám.

(Tűnődés falhoz szorulva, 14)

Ithakával példálózva mondja ki a tételt:

a vízzúgáson át s gyerekkoromról

regél, üzenget és kér,

noha tudhatná, hogy innen Ithakába

az itt partot ért már vissza nem tér.

(Lemondás Ithakáról, 23)

Anyanyelve maradék szavai

...velem korosodnak és kopnak.

És most már örökjogon enyémek.

Hazámból csak ők jöttek el velem.

S halálunkban is egyek maradunk.

(Anyanyelvem maradék szavai,84 f.)

Ezzel a hétköznapi, sajátságos vetületében mégis rendkívüli nyelvezettel Sulyok Vince visszaadja szavain keresztül a gondolatok és fogalmak eredeti jelentését, vonzalmát, nincsenek áttételek és áthallások; patinás szavai idő- és térnélküli csengéssel hangzanak, háttal a hazának, az életnek. Olyan messze van a kezdet, hogy búcsút véve a kirakat üvegében idegenként néz vissza önmagára (Elidegenedve önmagamtól, 102).

Szerencsére többeknek sikerült könyvben, tanulmányokban összefoglalni a nyugati magyar (emigrációs) irodalmat, ami ténylegesen akkor kezdett agonizálni, amikor írók, költők Mikes – vagy palackposta – helyett elkezdtek publikálni magyarországi folyóiratokban, köteteiket is ott jelentették meg, ezzel feladva az emigráns irodalmi lét hitelességnek még a látszatát is. Sulyok Vince is ezt az utat követte, de csak fizikailag; lelkületében, költészetében annál inkább visszavonhatatlanul őrizte az emigráns sorsot. Most, hogy búcsút vett, hagyatékul felajzó fájdalommal hirdeti kötete az emigráns irodalom befejeződését, végét. Lehet ez akár vigasztaló is, csakhogy emberi sorsok szűnnek meg, szavak, nyelv merül alá, tűnik el a nyelvek tengerében.

A búcsúkötet sorjázó párhuzamaival, a végletek egybeesésével, az ember egzisztenciális határhelyzeteinek kijelölésével a költő rendkívüli módon beazonosítja az egyéni sorsát meghatározó menekülést, elidegenedést, a születéstől a halálig tartó lét-nemlét fázisok váltását, az elszakíthatatlan ragaszkodást. Földi és szellemi haza összecsengése jajdul fel Balassit idéző utolsó versében: Ó én édes hazám, / te jó Magyarország, / immár Isten hozzád! (Pünkösdölés, 2009. jún. 1., 55)                 Deák Ernő

Sulyok Vince: Vérezni kezd a tenger. Versek Kaiser Ottó illusztrációival. Argumentum, Budapest 2009, 102 old.

BN 2010/4.sz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.