Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Búcsú a mecénás Bezerédj Zoltántól

2009.04.13

Búcsú a mecénás Bezerédj Zoltántól

 

Október utolsó napjaiban még beszéltünk telefonon. Beszámoltam neki, hogy miként zajlott le a Bezerédj-díj ez évi átadása Budapesten. A díjé, mely az ő és elei nevét viseli.

A magyarországi „rendszerváltoztatás” után a Kölnben élő dr. Bezerédj Zoltán megkereste a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztériumot és az emigrációja évei alatt munkájából félretett pénzét ajánlotta fel „hasznosításra”. Azt javasolták neki, hogy a felajánlott összegből hozzon létre egy alapítványt és jelölje meg a célt. Így tett.

1993 októberétől kezdődően, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójához közel eső napon adják át – kezdetben egy, majd két személynek – a Bezerédj-díjat. Dr. Bezerédj Zoltán nevét, önzetlenségét ez a díj őrizni fogja évtizedekig. Akik ismertük őt, életünk végéig emlékezünk rá. Arra az emberre, aki az 1956 utáni magyar emigráció önzetlen, a forradalom és szabadságharc eszméit soha nem feledő, meg nem tagadó tagja volt.

Hosszú út vezetett a Somogy megyei Marcaliból (1922. május 6.) Kölnig (2008. november 8.). 1944-ben kapott diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1945-ben szovjet hadifogság következett, 1946-tól a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője, majd középiskolai tanár volt. 1956 decemberében kalandos úton hagyta el az országot, hogy előbb Franciaországban, majd Nyugat-Németországban tanuljon és dolgozzon. A kölni Volkshochschule docense, majd a Deutsche Welle, illetve a Deutschlandfunk rádióadók magyar szerkesztőségének munkatársa volt évtizedekig.

Rádiós újságírói munkája mellett magyar és német lapokban írt rendszeresen. Számos könyve jelent meg emigrációja évei alatt – főleg német nyelven – , melyek közül az elmúlt közel húsz esztendőben magyarul is közreadtak néhányat Magyarországon.

Cikkei közül nem kevés a Bécsi Napló hasábjain látott napvilágot. Mindenről volt véleménye és azt következetesen képviselte. A magyarországi „rendszerváltoztatás” nem csak örömmel, de reménnyel is eltöltötte. Bízott abban, hogy új, demokratikus, a kommunista múltjával leszámolni képes ország születik. Ebben részben csalódnia kellett, de tudomásul vette a „magyarországi helyzetet”. Úgy vélte, az ország jövője azok kezében van, akik Magyarországon élnek. Az egykoron kényszerből hazájukat elhagyni kényszerültek feladata a tanácsadás, az önzetlen segítségnyújtás és a kritika. Ő mind a hárommal élt élete utolsó pillanatáig.

Most már a túlvilágról figyelheti, hogy miként élünk vele mi, akik itt vagyunk még és talán meg-megkérdezi tőlem majd a Bezerédj-díj átadása előtt és után, hogy megérdemelték-e a díjazottak? Magam is úgy látom-e a döntést, mint a kuratórium, amelynek – az első díjazott (1993) jogán – tiszteletbeli elnöke vagyok.

Zoli bácsi! Figyelek ezután is, immáron helyetted is. Nyugodj békében a kölni Melaten Friedhofban, ahova 2008. december 4-én kísértek el barátaid, ismerőseid és tisztelőid utolsó utadra.

Szakály Sándor

 

Bécsi Napló 2009/1.sz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.