Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

„A versaillesi rendszer torzszülött fattyúja”

Lengyelország lerohanásával kezdődött 70 évvel ezelőtt a II. világháború

 

Józef Pilsudski, akinek meghatározó szerepe volt a lengyel állam 1918-as helyreállításában, 1934-ben, egy évvel a halála előtt szűkebb körben megjegyezte: „Attól tartok, hogy tíz év múlva már nem lesz Lengyelország.” Öt év kellett ahhoz, hogy aggodalma beigazolódjék.

A Németország és Szovjet-Oroszország (a későbbi Szovjetunió) közé beékelődött Lengyelországot kezdetektől fogva létében fenyegette nyugati és keleti szomszédja. Az általuk tető alá hozott, katonai együttműködést is burkoltan magába foglaló 1922-es rapallói megállapodás intő jel volt a lengyel politikai elit számára: a német–orosz közeledés felmérhetetlen veszélyt jelenthet... Ezért kristályosodott ki az az elv, miszerint Lengyelországnak külpolitikailag egyenlő távolságot kell tartania minkét hatalomtól. Amennyiben ugyanis kettejük közül valamelyik mellett a másik ellenében elkötelezné magát, az függetlensége végét jelentené.

A lengyel vezetők annak dacára, hogy 1920 késő nyarán és kora őszén győztes háborút vívtak a bolsevik hadsereg ellen, tisztában voltak azzal, hogy Lengyelország egy kirobbanó fegyveres konfliktus esetén, mind Németországtól, mind a Szovjetuniótól vereséget szenvedne. Ennek elkerülése céljából kötöttek katonai szövetséget az 1918 utáni legerősebb európai katonai hatalommal, Franciaországgal, majd később – egy esetleges szovjet támadás elhárítására – Romániával. Pilsudski ugyancsak a fent jelzett külpolitikai elv jegyében kötött megnemtámadási szerződést 1932-ben a sztálini Szovjetunióval, majd két év múlva Hitler III. Birodalmával.

A müncheni egyezmény után a náci politika Lengyelországot is engedményre akarta kényszeríteni. Hitler 1939. január 5-én Berchtesgadenben személyesen találkozott a Franciaországból hazatérő lengyel külügyminiszterrel, Józef Beckkel, akitől az iránt érdeklődött, Lengyelország beleegyezne-e abba, hogy Danzig Szabad Várost a III. Birodalomhoz csatolják, s a lengyel korridor fölött exterritoriális autópályát és vasútvonalat építsenek. Beck közölte, hogy ennek jóváhagyására ne számítsanak a németek. Ugyanezt mondta a hónap végén Varsóba látogató Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszternek is.

1939 márciusában Hitler, a nyugati hatalmak tiltakozásával mit sem törődve, bekebelezte Csehországot, s támogatta az önálló Szlovákia létrejöttét. Válaszul a brit kormány áprilisban katonai garanciát vállalt Lengyelország függetlenségének megvédéséért. Hitler ezzel párhuzamosan rendelte el a Wehrmacht főparancsnokságának, hogy dolgozza ki Lengyelország katonai lerohanásának tervét. Azzal tisztában volt, hogy azt csak abban az esetben hajthatja végre, ha vagy a keleti, vagy a nyugati határát biztosítja. Május 5-én Sztálin leváltotta nyugat-barát külügyi népbiztosát, a zsidó származású Makszim Litvinovot, s helyébe megbízható emberét, Vjacseszlav Molotovot nevezte ki. Litvinov elmozdítását Hitler biztató jelnek vette. A szovjetek és németek között folyó különböző szintű gazdasági-kereskedelmi tárgyalások alaphangja az volt, hogy nincs kérdés, amiben a két fél ne tudna megállapodni.

A szovjet–német kapcsolatokban bekövetkező minőségi változást bizonyítja az is, hogy Hitler, aki augusztus 26-ra tűzte ki Lengyelország megtámadását, egy héttel azelőtt személyesen kérhette Sztálintól, hogy sürgős ügyben azonnal fogadja külügyminiszterét. A szovjet pártvezető eleget tett a kérésnek. Az eredmény: a német-szovjet megnemtámadási szerződés megkötése és a Lengyelország felosztását tartalmazó titkos záradék aláírása augusztus 23-i dátummal. Ekkorra már Hitler befejezte haderejének mozgósítását. Több hullámban 1,600.000 katonát küldhetett Lengyelország ellen 1800 korszerű repülőgéppel és 2800 tankkal. A támadás eredetileg kitűzött napját azonban váratlanul el kellett napolnia szeptember 1-jére. Augusztus 25-én ugyanis Londonban – brit kezdeményezésre – katonai szövetséget kötöttek Lengyelországgal, ahol ezt követően elrendelték az általános mozgósítást. Megkésve. Emiatt szeptember 1-jéig csak 1,000.000 lengyel ölthetett egyenruhát. Rendelkezésére 400 elavult harci repülőgép és 870, jobbára csak felderítésre alkalmas könnyű tank állt. Ráadásul a tervek szerint a hét lengyel hadseregnek az egész 1600 kilométer hosszan kanyargó lengyel-német határt védenie kellett volna. Belső védelmi állásokat alig építettek ki. Két nap múlva a lengyel hadsereg minden vonalon visszavonulóban volt. Szeptember 6-ra a lengyel hadvezetés már a legcsekélyebb befolyással sem volt a hadi események alakulására. Az egyes hadosztályok, dandárok, csapattöredékek közötti együttműködés apránként megszűnt. Varsó arra számított, hogy a szeptember 3-án Németországnak hadat üzenő Anglia és Franciaország pár napon belül megindítja a támadást nyugat felől a III. Birodalom ellen.

Hitler biztos volt benne, hogy ez nem következik be. Franciaország kizárólag védekező háborúra készült 1928 óta, s vakon bízott a Maginot-vonal bevehetetlenségében. Az egyébként erős és jól felszerelt francia hadsereg, amelyet a sebtében átdobott brit hadsereg is támogatott, még csak azt sem kísérelte meg, hogy a Siegfried-vonalat tessék-lássék bombázza. Ma már tudjuk, hogy védelmére a Wehrmacht nem rendelkezett kellő erővel.

A dél felől, Felső-Szilézia, Morvaország irányából és az 1939 márciusában megalakult önálló Szlovákia területéről támadó német déli hadseregcsoportokat a szlovák hadsereg három
gyalogoshadosztállyal (Janoąik, ?kultéty, Rázus) és egy gyors csapattal (Kalincák), mintegy 50.000 emberrel támogatta. A semleges Magyarországgal szemben ezáltal remélte Tiso kormánya az első bécsi döntés területi változásait a maga javára módosítani. Amit valóban elért, az az volt, hogy a Magyarországtól 1918 után Lengyelországhoz csatolt Észak-Árva és Észak-Szepesség az önálló Szlovákia része lett.

Sztálint az első napoktól kezdve táviratokkal sürgette Berlin, hogy indítsa meg az ígért támadást kelet felől. A szovjet diktátor csak akkor mozdult meg, amikor meggyőződött az angolok és franciák passzivitásáról. Szeptember 17-én hajnalban Molotov jegyzékben tudatta a lengyel nagykövettel, hogy miután a lengyel állam széthullott és kormánya külföldre menekült, „bevonul Nyugat-Ukrajnába és Nyugat-Belaruszba szláv vértestvéreik védelmére”. A jegyzéket a lengyel követ, Waclaw Grzybowski nem vette át. A lengyel kormány és hadvezetés ugyan egyik rossz döntést a másik után hozta, de szeptember 17-én reggel még lengyel területen tartózkodott. Varsó hősi elszántsággal védte magát, a lengyel hadsereget nem verték tönkre, s kellő ereje maradt ahhoz, hogy a jóindulatú semlegesnek vélt Szovjetuniónak, a szövetséges Romániának és a barátian semleges Magyarországnak vetve hátát, Lembergben mint központban berendezkedve, még két–három hónapig védekezzen. Ezalatt Franciaország és Anglia rákényszerült volna Németország megtámadására. A szovjet katonai beavatkozás ezt a lengyel tervet keresztülhúzta.

A lengyel vezérkar a hadüzenet nélküli szovjet támadás megindításakor olyan parancsot küldött a keleti határon álló lengyel haderőnek, hogy csak akkor bocsátkozzék harcba a Vörös Hadsereggel, ha közvetlenül támadás érné. Ennek ellenére több tucat kisebb-nagyobb ütközetre került sor a lengyelek és 600.000 emberrel, 5000 tankkal, 3000 repülővel támadó szovjet hadsereg között. Grodnót és Vilnát a Vörös Hadsereg csak több napi ostrom után tudta bevenni.

Szeptember 28-án Varsó kapitulált. Ugyanezen a napon érkezett ismét Moszkvába Ribbentrop, hogy megállapítsák a Szovjetunió és a III. Birodalom között húzódó közös határt, a korabeli propaganda szerinti „európai békehatárt”. Egy hónappal később Molotov büszkén jelentette be a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában, hogy Lengyelországból, „a versaillesi rendszer torzszülött fattyújából semmi sem maradt”.

Lengyelország sohasem kapitulált: folytatta a harcot szárazföldön, levegőben, vízen. Jalta után is… Különféle eszközökkel… Egészen a Szolidaritás 1989-es győzelméig.

Kovács István

Bécsi Napló 2009/5.sz.