Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fried István

Isten, áldd, óvd, őrizd…

(Himnuszokról, nemzeti imádságokról)

Minden irodalmi lexikon tartalmaz szócikket, amelynek tárgya: a himnusz, mint az ódához közeli, irodalmi műfaj. A vallási szférában gyökerezik, imaszerű, már az ősi Mezopotámiából ismerünk oly szövegeket, amelyektől eredeztethető. Görögül (’hümnosz’) éneket jelent, latinos formája a hymnus. Az antikvitásnak e téren a homéroszi himnuszok a legnevezetesebb versei, főleg innen és Pindarosztól vonták le az értelmezők a jellemző sajátosságokat: ünnepi dicsőítő ének istenekre, hősökre. A holttengeri tekercsek között szintén található „hymnus’, egy részlet Komoróczy Géza átültetésében:

Magasztallak, Uram,

mert a száraz földön bugyogó forráshoz helyeztél,

vízcsobogáshoz a meddő pusztaságban,

mely a néked tetsző kertet öntözi…

Az antikvitás műfaját aztán a keresztény középkor továbbformálta, Prudentius himnusza 403-ból, Alexandriai Kelemen Krisztus-himnusza jelzi – még nem egészen az irodalommá válást –, miként tölti föl új érzéstartalommal, az elragadtatottság és az áhítat másféle változatával a kereszténység az antik műfajt. Az istenek és a hősök helyét Isten és Krisztus veszi át, ám nem csupán helyettesítésről van szó, hanem világszemléletről, a transzcendencia nyelvet formáló verses megnyilatkozásról. Aligha meglepő, hogy midőn – a romantika korában – a költészetvallás kezdi betölteni azt a szerepet, amit az első keresztény évszázadokban a vallás töltött be, a himnuszok tárgya és külső formája is átalakul; a világhoz fűződő személyesen rejtelmes viszony, az antikvitás verses alakzatainak nemzeti irodalmi prózája az óda, a rapszódia és a középkorból örökölt himnusz közötti határvonalat eltörli. S így hagyományozza a XX. század elejére, mikor is az áttörésnek, a kiáltásnak, az új ember víziójának versbe foglalására újra alkalmasnak találtatik a himnusz, az expresszionizmus heves újító törekvései hozzák vissza az irodalomba a már-már felejtett műfajt. Az amerikai Walt Whitman szabadversei előlegezik meg az avantgárd himnuszainak tematikáját, ember és új korszak viszonyának megénekelhetőségét, a győzelmet a tér, a távolság fölött.

Ám a himnusztörténet egy másik úton is szemlélhető: a zászlókhoz hasonlóan válik jelképessé, egy mi-tudat olyan jellegű megnyilatkozásává, amely egy ország, egy nemzet, egy birodalom, illetőleg egy nép megkülönböztetését, önazonosságának verses-zenei jelződését szolgálja; ezáltal biztosítják, miként egy jelkép-meghatározás állítja, „egy közösség külső és belső határait”. Olyan egységbe szerveződést célozva meg, amely egyben a vallásosságból akár nemzetvallást formál, mindenesetre összekapcsolja a hétköznapoktól hatásosan és egyértelműen megkülönböztethető ünnepekkel. Része lesz egy reprezentációnak, egy rítusnak, külsőségeiben is számon tartva az össznemzeti (országos, birodalmi, össznépi) érzelem egybetartó, összefogó erejét.

Mindez már a király- és császárhimnuszok sajátja is. Az Isten kegyelméből uralkodót éltetik ezek a himnuszok, Istent szólítva meg és föl a király, a császár, a cár megőrzésére, éltetésére, óvására, lett légyen szó angol, osztrák, orosz himnuszról, a Gott erhalte, a God save, a Carja Bozse hranyi egy és ugyanazon képzetkör szülötte. A Habsburgok himnuszának zeneszerzője Josef Haydn, az angol himnusz dallama 1744-ből származik. Ehhez képest az ellentétes póluson leljük a Marseillaise-t, a francia forradalom indulóját, amelynek megszólítottjai a haza gyermekei; fegyvere meg a polgárokat (citoyens) hívja. Két világ tárul elénk a kétféle himnuszokban. Olyannyira azonosulnak a nemzettel, hogy amikor Csajkovszkij op. 49-es, 1880-ban született 1812 című nyitányát komponálta, a francia és az orosz himnusz küzdelmét jelenítette meg zeneileg, Napóleon veresége egyben a cári himnusz diadala.

Kölcsey Ferenc Hymnus-át (a magyar nép zivataros századaiból) 1823-ban írta, 1829-ben jelent meg a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora almanachban, utóbb Kölcsey 1832-es versgyűjteményében. De csak az 1840-es esztendőkben lett általánossá az igény, hogy a Habsburg-himnusszal szemben, attól eltérő, közös nemzeti imádságra volna szükség, amelyben az érdekegyesítés szellemében hangozhat föl a nemzeti önazonosság verses-zenés jelképe. Az 1844-es pályázatot Erkel Ferenc nyerte, és azóta, noha a magyarságnak számos rendszerváltást kellett elviselnie, változatlanul himnuszunk. Egyáltalában nem mellékesen: a németek meg az osztrákok művelődéstörténetében és történelmében szinte minden rendszer új himnuszt vezetett be, mindig az éppen uralkodó (politikai) széljáráshoz igazodva.

Kölcsey Hymnusa latinos leírásával a műfajtörténetet idézi, az egyes versszakokkal a magyar történelmet és költészettörténetet. Értelmezők minden versszakhoz, minden sorhoz előszövegeket gondoltak, viszonylag kevesebbet nevesebb és kevésbé neves kortárs szerzőktől (Kisfaludy Sándortól), viszonylag többet a magyar költészet zivataros századaiból. Azt már tudjuk, hogy nem a cenzúra késztette a költőt az alcímre, és a megírás meg a megjelentetés közötti mintegy fél évtized sem az (ön)cenzúra számlájára írható.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy az 1840-es évekre vitathatatlanná vált, más szöveg nem léphet elő nemzeti himnuszként, még Vörösmarty Mihálynak ugyancsak nemzeti imaként szolgáló Szózata (1836) sem, nem is szólva Vörösmarty Hymnusáról, amely szintén a Gott erhalte helyettesítését, kiszorítását vállalta volna. Kölcsey verse ugyanúgy Istennel indít, mint a királyhimnuszok, de akiért az ima, a könyörgés szól, nem a felsőbb hatalmi instancia, hanem mindenki, aki a magyarság körébe tartozik, még az első versszakban pontosabban megnevezve: a nép. Igaz, akkoriban egy társadalmi csoportot jelölt, de éppen a Kölcsey által szorgalmazott érdekegyesítés jegyében az összefogás, a társadalmi ellentétek kiegyenlítődése került a napirendre, s így a nép a magyarnak szinonimája lehetett. A megnevezett történelmi személyiségek és a megnevezett történelmi helyzetek (meg nem nevezett történelmi személyiségekkel) nem egyszerűen áttekintik a zivataros századokat, hanem feltárják: miért kell a költőnek áldást, majd megszánást kérnie, miért állíthatja, hogy a történelem során a magyar, e nép levezekelte bűneit.

A himnusz ünnepi alkalmakra készült, eléneklése emeli az ünnep fényét, az együttlétre figyelmeztet, az ellentétek, a „visszavonás” félretételére. De a népek hazájának, a nagyvilágnak is tanúsítja: a himnuszban hogyan kap formát hit, érzelem, önazonosság. Himnusz és zászló jelen vannak a történelmi sorsfordulókon, jelen a nemzeti ünnepekké lett emlékező napokon, jeles események alkalmából. Elhangzásuk, látványuk reprezentálja a nemzetet. Megtörténik ilyenkor belülről és kívülről a jelkép fölismerése, azonosítása.

A nem kevésbé viharos XX. és XXI. században ez az azonosítás árnyoldalakra is figyelmeztet. Nemcsak a merő szokássá válás, a „megszokás”, a kisajátítás kisebbítheti az ünnep, a jelkép fényét, hanem a tiltás, a gyanúsítás is. A rosszindulat politikájának jelződése a zászlóégetés, más országok himnuszának kifütyülése, kakofóniába fullasztása. Ilyenkor az üzenet: a himnusz elhallgattatásával a himnusz éneklőibe is bele akarják fojtani a szót, a himnusz kifütyülése szándékos sértegetés. Tanúi lehetünk ilyen jeleneteknek például sporteseményeken, melyek eredetileg a nemes vetélkedést szolgálták. Ősi – barbár – hiedelmek támadnak föl: a jelképek megsemmisítése a jelképhez tartozó nép gyalázása, megsemmisíteni akarása.

A valahová tartozás jelképei azonban nemcsak megszülettek a zivataros századokban, nemcsak olykor búvópatak-életet éltek, hanem túléltek gyilkos indulatokat. Kölcsey és Erkel Hymnusa művészetként és imaként fénylik föl a történelemben.

 

BN 2010/2.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.