Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Közöttünk élnek

Dr. Csorba Emánuel

 

Amikor a bécsi Heiligenstädter út zajos forgalmát elhagyva felkanyarodunk a Bécsi Erdő felé, hirtelen egy másik, nyugodt világba csöppenünk. A Beethoventől is annyira kedvelt szűk, girbe-gurba utcácskák rokokó házai, belső udvarai elmúlt századok hangulatát idézik. Mai vendéglátóim már integetnek az ablakból. Éppen a budapesti Ünnepi Könyvhétről érkeztek, ahol frissen megjelent könyvüket dedikálták. Mannó Erzsébet számítástechnikai matematikus nagynénje Száz éves szakácskönyv-ét jelentette meg, férje, Csorba Emánuel nyugalmazott egyetemi tanár, az ENSZ egykori magas rangú alkalmazottja pedig a Nap Kiadó gondozásában megjelent könyvében két 20. századi sorsot mutat be: az apáét és a fiáét, A munkatábortól a tündérvilágig címmel.

A munkatábor és a tündérvilág az életnek két egymástól távol eső pólusa. Melyik volt a tündérvilág az életében?

A munkatábor apám tiszasülyi és nyáregyházi kitelepítési éveit jelenti, a tündérvilág pedig a damaszkuszi csodálatos éveket.

Ott kell kezdenem, hogy a két diktatúrától, a náciktól és a kommunistáktól is üldözött édesapám fordulatos életének legfontosabb szakaszairól naplót vezetett. Az életünk annyira összefonódott, mégsem lehettem ott, amikor utolsó napjai közeledtek és nem mehettem el a temetésére sem. Kitelepítési és szíriai feljegyzéseinek a közreadásával az ő emlékének adózom.

Azt mondta, két diktatúra is ellenségének tekintette az édesapját. Miért?

Apám Somogy megyei földbirtokos szülőktől származott és Budapesten miniszteri tanácsosként dolgozott. A nyilasok hatalomra kerülésével a Sztójay kormány alatt angol barátsága és nemzeti érzelmei miatt kényszernyugdíjazták. A kommunisták 1945 után kezdetben még meghagytak 100 holdat a fölbirtokunkból, ám alighogy rendbe szedtük a háborútól elpusztított kúriát és elkezdtünk gazdálkodni, megindultak a kolhozba kényszerítések, a padlás söprések és az „önkéntes“ felajánlások. Így „ajánlottuk fel” mi is a birtokunkat a helyi tsz-nek. A szüleimet minden megélhetési forrásuktól megfosztották. Megpróbálkoztak még Budapesten egy ostromot átvészelt garázs eszpresszóvá alakításával, ahová lehordtuk a lakásunk nélkülözhető bútorait; kávét, teát, tortát kínáltunk egy kis gázkályha melegénél. Az üzlet beindult. Lassan kialakult a törzsközönség: egy lecsúszott, az államosításoktól és kitelepítésektől örökös félelemben élő, haldokló osztály képviselőiből. A szüleimnek miattam is létkérdés volt az eszpresszó, hiszen utolsó éves egyetemista voltam.

Egyetlen gyerek volt?

Igen. 1928-ban születtem. Hat éves koromtól angolkisasszony járt hozzánk, a cisztercitáknál németül és franciául is tanultam. A nyelvtudás volt életem szerencséje. 1945-ben érettségiztem. Azonnal felvettek a budapesti Műszaki Egyetemre, 1949-ben avattak építészmérnökké és, mint évfolyamelsőt meghívtak tanársegédnek. Miután az eszpreszót államosították, én voltam családunk egyetlen kenyérkeresője. 1951 májusában aztán édesapám megkapta a kitelepítési végzést.

Csak az édesapját telepítették ki?

Hosszú történet ez. A könyvemben mindezt leírtam. A szüleim színleg elváltak, édesapám albérletbe volt bejelentve, így édesanyám és én megúsztuk a kitelepítést. Apám kényszerlakhelyéül a tiszasülyi Kolop tanyát jelölték. A kézbesítést követő hajnalon már jöttek is érte és 184 társával, valamennyien „osztályidegen burzsujok“, nők, gyerekek, öregek is, akiket összes címeiket és előneveiket üvöltve vagoníroztak be és ki az állomáson. Egy hét szobás, ablak és ajtó nélküli poloskás tanyasi hodályt kaptak lakhelyül. Hajnaltól estig dolgoztak a gyapot-, kukorica- és rizsföldeken, rekkenő hőségben, orvos, patika nélkül és a munkavezetők megaláztatásai közepette. Minderről beszámol édesapám a titokban írt naplójában. Nagy-nagy szerencsével sikerült elérnem, hogy egyetemi altisztünk, egy nyáregyházi parasztember befogadja édesapámat a házába. Dolgoznia persze kellett, de a helyzete könnyebb lett. Édesanyámmal többször is meglátogattuk és 1956 elején visszatérhetett Budapestre.

1956. Volt valami szerepvállalásuk?

Nekünk semmi. Örültünk, hogy éltünk. Az egyetemen Csonka professzor karán voltam tanársegéd, akit 1956-ban megválasztottak a Forradalmi Bizottság elnökévé. Nov. 4-e után megkezdődött a Csonkához közelállók eltávolítása. Veszélyhelyzetbe kerültem. Jobbnak láttam eltűnni. Miután volt érvényes NDK-s útlevelem, kiutaztam Cottbusba egyetemi előadásra, utána pedig Erfurtban elfogadtam egy tervezői állást. Ekkor még nem létezett a Berlini Fal. Ami azt jelentette, hogy a végzett mérnökök, orvosok, azonnal disszidáltak az NSZK-ba. Az NDK-ban hihetetlen mérnök hiány uralkodott. Néhány hónap után visszatértem Budapestre. Addigra Csonka professzor valamennyi munkatársát kinyírták. 1960-ban „klerikofasiszta“ nézeteim miatt nekem is felmondtak. Találtam ugyan állást egy kutatóintézetben, de a helyzetem reménytelenné vált. Nemzetközi publikációim révén többször is hívtak külföldre, de nem engedtek ki. Egyik professzorom vállalta, hogy feladja pályázatomat UNESCO-i munkára Bécsből. Hónapok múltán ennek segítségével kaptam először külföldi állást. Mégpedig Szíria fővárosában, Damaszkuszban! Ez volt az emlegetett tündérvilág!

És kiengedték?

Miután az ENSZ kért ki, igen, de mindig csak egy-két évre. Utána kérvényezni kellett a meghosszabbítást, tucatnyian vártak a helyemre, párttagok és sokkal megbízhatóbb káderek, mint én. Micsoda izgalom volt mindig a meghosszabbítás! De 8 évig sikerült. Fiatal házas voltam, két fiúnk született, édesapám többször is meglátogatott. Sokkal jobban éltünk, mint otthon. A szír rendkívül kedves és tehetséges nép. A damaszkuszi egyetem szilárdságtan professzoraként dolgoztam. Ezek voltak a boldog idők! Nyolc év után azonban nem volt több hosszabbítás. Vissza kellett térnünk Magyarországra. Ám ezek az évek engem tisztára mostak. Már nem az osztályidegen, gyanús személy voltam, hanem külföldről visszatért, nagy tapasztalatokkal rendelkező professzor. A Magyar Építészettudományi Intézet igazgatói széke várt rám. Ennek ellenére nem éreztem jól magam, hasznosabb, külföldi munkára vágytam. Hat évet kellett várnunk, míg a kormány fogcsikorgatva beleegyezett. A bécsi UNIDO-hoz kerültem, az építőipari osztályt vezettem, a fejlődő országok támogatásával foglalkoztunk. Idővel a feleségemet is kiengedték. Az évek során egyre inkább a földrengésvédelem vonalára specializálódtam. Bejártam a világot, és kutatásaim révén szoros kapcsolatban álltam pl. a Berkeley egyetemmel. Ebből lett a baj!

Milyen baj? Hiszen elismert szakember volt!

A főnököm egy Vasziljev nevezetű szovjet elvtárs volt. Ő engem be akart szervezni! Először csak célozgatott, aztán világosan megmondta, hogy milyen, az atomerőművek ellenálló képességével kapcsolatos amerikai adatokra van szüksége. Nemet mondtam. Ekkor leutazott Magyarországra és feljelentett. Megfagyott a levegő körülöttem. Az 1989 után kikértem a Történelmi Levéltárból az irataimat. Jól sejtettem: „a szocialista országok érdekeivel ellentétes magatartást tanúsít” „ feltehetően az angoloknak dolgozik”, állt a jelentésében. Barátok otthonról is figyelmeztettek, nehogy haza menjek, mert börtön vár rám. Nem volt más választásom: 1985-ben politikai menekültjogot kértem Ausztriában. Itt álltam 57 évesen munka, nyugdíj, haza nélkül és a fiaim drága nemzetközi iskolába jártak. Édesapám éppen ez időben halt meg.

Megint egyszer újra kezdte az életét!

Ausztria civilizált ország: menekült vagy magas rangú ENSZ alkalmazott, nincs különbség az ügyek intézésénél! Sokkal kevesebbet kerestem, de kaptam munkát. 1989 után tanácsadóként Ausztria legnagyobb mélyépítési cégénél foglalkoztattak. A bécsi Műszaki Egyetemen szemináriumokat is vezettem angol nyelven. Közben megszereztem az osztrák állampolgárságot és a fiaim is révbe jutottak: az egyik elektromérnök Hollandiában, a másik oxfordi és cambridgei diplomával bankár Londonban. Túl a nyolcvanon már megállapíthatom, hogy az életemben ahányszor összeomlott minden körülöttem, ha valami nagy csapás ért, az volt a jó, akkor terelődött helyes vágányra a sorsom.

Ferenczy Klára

BN 2010/2.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.