Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A gazdasági elit változásai a Dél-Dunántúlon*

2008.08.10

 

A gazdasági elit változásai a Dél-Dunántúlon*

 

1948-at a fordulat éveként szokás emlegetni. Nem árt felidézni, mi minden történt, mígnem a demokratikus pártok felszámolásával (szalámi taktika) a szociáldemokratákkal Magyar Dolgozók Pártjává vedlett egységpárt a politikában és a gazdaságban egyaránt kiépítette egyeduralmát. Alábbi cikkünk ugyan a dél-dunántúli változásokat mutatja be, ellenben annyira átfogóan, hogy az ottani állapotokból nyilvánvalóan következtetni lehet az egész Magyarországon végbemenő gyökeres változásokra.

A dél-dunántúli megyékben (Zala, Somogy, Baranya, Tolna) a 2. világháború előtti időkben a gazdasági elit a hagyományos modellhez képest már igen kiszélesedett. Ott voltak még mindig a hagyományosan fontos szerepet betöltő nagybirtokosok (Festetics, Széchényi, Esterházy stb.), az ipari gyártulajdonosok (Zsolnay, MIR Rt stb.) és a nagykereskedők (Nagykanizsán a 20 legtöbbet adózóból öt volt kereskedő). Ám az elit foglalkozási összetétele szempontjából a három ágazat korántsem volt kizárólagos. A legtöbb adót fizetők listáján megtalálhatjuk már a városi és megyei közigazgatási pályán sikeres vezetőket; a bankok és a takarékpénztárak tulajdonosait, részvényeseit; a magánügyvédeket, a jogászokat, a mezőgazdasági uradalmak és az ipari üzemek jogi képviselőit; számos orvost és a nagyobb állami üzemek helyi egységeinek vezetőit is. A jövedelmi és vagyoni elit persze nem mindig esett egybe: így pl. a jelentős vagyonnal rendelkező ingatlantulajdonosok sokszor csak közepes szintű jövedelmeket realizáltak. 1944-48 között előbb a holocaust, majd az ország német, s azt követő szovjet megszállása, valamint a kommunista politika hatalomra jutása alaposan felforgatta és kicserélte a térség gazdasági elitjét is. Az ebben a térségben lezajlott folyamatok a lényeget tekintve egybeestek az országos tendenciákkal, eltéréseket inkább az egyes elitcsoportok súlyát illetően érzékelhetünk, ami főleg a vidék túlnyomóan mezőgazdasági jellegéből fakadt.

A változások egyik nagy vesztese a nagybirtokosok csoportja volt. A háború alatt a németbarát arisztokraták és középbirtokosok, avagy a horthysta és a nyilas hatalmat kiszolgáló földbirtokosok jelentős része elmenekült az országból. A zsidó származású földtulajdonosok vagy bérlők többségét 1944-ben koncentrációs táborba hurcolták s megölték. Ebben a csoportban igen jelentős, sokszor minőségi termelésről híres gazdák voltak, emeljük ki közülük a nagybajomi Böhm, a barcsi Kremzir vagy a csurgói Meller-családot. Az 1945. évi földreform végrehajtása amúgy is megfosztotta a nagybirtokosokat korábbi vagyonuk jelentős részétől. Mivel az arisztokraták jelentős része aktívan nem politizált, így joggal várhatták, hogy gazdasági tevékenységüket a szovjet bevonulás után is folytathatják. Ez azonban tévedés volt. A kommunista párt a nagyobb tulajdonnal rendelkező birtokosokat perbe fogta (pl. Esterházy Pált is), s kreált ítéletekkel börtönbe zárta. Az itthon maradt nagybirtokosok jelentős részét 1950-51 során a hatalom nagyrészt likvidálta. A szentegáti uradalom egykori tulajdonosát, báró Biedermann Imrét, aki ismert volt szociális és karitatív tevékenységéről és az általa vezetett mintagazdaságáról, 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták; Biedermann egy évvel később a börtönben csontvázzá lefogyva halt meg. Az alsóbogáti uradalom egykori tulajdonosát, az idős Inkey Lászlót 1951-ben telepítették ki, s aki a család egykori birtokának egy földpadlós viskójában halt éhen 91 éves korában. A sort még lehetne folytatni, de világos, hogy a régi gazdasági elitnek földbirtokosi része teljesen kiszorult a hatalomból, sorsa megpecsételődött.

Mi történt a térség ipari és kereskedő vállalkozóival? A folyamat hasonlít a földbirtokosokéhoz. A háború első évei alatt a térség ipari tulajdonosai be tudtak kapcsolódni a háborús konjunktúrába és szállításaikkal jelentős jövedelemre is szert tehettek. A zsidóüldözések azonban megroppantották ezt a réteget is. Olyan famíliákat irtottak ki ebben a korszakban, akik 100-150 éve meghatározó tevékenységet játszottak az ipar és a kereskedelem területén. Az 1948-49. évi államosítási rendeletekkel az iparosokat és a kereskedőket megfosztották vagyonuktól. A térségben működő külföldi tőketulajdonosok (MAORT, a Dunai Gőzhajózási Társaság stb.) az államosítás során csak vagyonukat veszítették el, azonban a helyi iparosok és kereskedők esetében a vagyonvesztés mellett a fizikai létük is veszélyben forgott. Csak egy példa erre. A gyár a két világháború közötti időben az egyik legnagyobb ipari vállalkozás volt a térségben, s igaz ugyan, hogy a háború alatt harmadára csökkent a foglalkoztatás, a háború után ennek gyors növekedésére lehetett számítani. A helyi kommunista párt nagy befolyással bírt a munkásokra, s így már a háború alatt, majd pedig utána is erőteljes tulajdonos (tőkés) ellenes hangulatot szítottak. 1948-ban államosították a gyárat, majd pedig mindent, ami családhoz tartozott: a telkeket, a szőlőt, a mezőgazdasági ingatlanokat, a lakást (amely a gyáron belül volt), a gyári múzeumot. A Zsolnayaknak el kellett hagyniuk a gyárat; az itthon maradt családtagokat 1951-ben koncepciós perben elítélték, megbilincselve vezették végig az idős férfiakat és asszonyokat a városon. Súlyos börtönbüntetést szabtak ki a férfiakra, a gyerekeket pedig intézetbe adták. A börtönévek után csak alkalmi vagy segédmunkásként dolgozhattak, a gyárba a családtagok 1992-ig nem tehették be a lábukat, a hivatalos propaganda a család létezését is letagadta.

Lényeges kérdés, hogy kik kerültek az egykori tulajdonosok helyére. Az 1948-49 során államosított üzemekben a kommunista párt által kinevezett munkásigazgatók esetében a legfontosabb kritérium a párthoz való feltétlen hűség volt. Vizsgálataink alapján úgy tűnik, hogy esetükben egyáltalán nem volt szükséges magasabb képzettség vagy valamilyen vállalatvezetői tapasztalat; elég volt az adott gyárban dolgozni és minimális ismeretekkel rendelkezni. Az új munkásigazgatók alapvetően képzetlenek voltak, sokszor csak hat elemi osztállyal rendelkeztek. Esetükben kompetenciakritériumok nem merültek fel. Legfontosabb feladatuk az üzemen belüli politikai tisztogatás elvégzése volt, ezen túl általában semmit nem tudtak hozzá tenni a vállalat működéséhez. Az 1950-es évek elején az üzemek működését központilag többször átszervezték, amitől az eredményesség javulását várták. A központi hatalom állandó káder-rotációt hajtott végre, ennek során évente-kétévente váltották a vezetőket a vállalatok élén. A nagy stratégiai kérdések a pártközpontban dőltek el, a munkásigazgatók ebbe nem szólhattak bele, tevékenységük egyszerű végrehajtásra korlátozódott. Az 1950-es évek első felében a munkásigazgatók esetében továbbra is a párthűség és a munkáscsaládból való származás volt az elsődleges kiválasztási kritérium.

Hasonló problémákkal küszködöt a mezőgazdaság irányítása is. Az 1940-50-es évek fordulóján megindított erőszakos kolhozosítás eredménye elég siralmas volt. Az erőszakosság ellenére a közép- és gazdagparasztság nem lépett be tszcs-kbe, így azok nagyon kevés földdel rendelkeztek. Ezt a nevük is mutatta, hiszen leginkább csak földmunkás-szövetkezeteknek hívták őket. Vezetőik sokszor korábban földnélküli cselédekből, vagy a földosztásnál kevés földet szerzett baloldaliakból álltak. Itt is a lojalitás, a pártakarat képviselete volt a meghatározó elem a vezetői rekrutációban. Igazából ebben az időben a tszcs-k élére kerültek esetében nem is volt szükség komolyabb képzettségre, hiszen ezek a szövetkezetek nem tudtak nagyüzemszerűen működni. A pártirányítás és a szövetkezetekbe belépők között – főleg, ha képzettebb, gazdagabb elemek is bekerültek –, igen komoly összeütközések is történtek, hiszen a képzettebbek sokszor kiközösítették a rájuk telepített pártvezetőket, akik viszont jelentős hatalmi erőszakkal válaszoltak.

Látható mindebből, hogy a háború előtti gazdasági elit szinte mindegyik rétegét jelentős támadás érte az 1940-es évek végétől kezdve. A korábbi földbirtokosok, iparosok, kereskedők tevékenysége korábban a polgári modellre épült, aminek alapja a magántulajdon sérthetetlensége volt. Az új kommunista hatalom azonban pillanatok alatt felrúgta ezt a modellt, s ellenségnek tekintette a régi rend képviselőit. Mivel a gazdaság működését (a termelést, az elosztást, a fogyasztást) központilag tervezték meg, ezért az egyéni kvalitásoknak alig jutott szerep, a pártnak a gazdaság élén alapvetően végrehajtókra volt szüksége. A régi közigazgatási vezetők, a hagyományos polgári értelmiség, a gazdasági szakemberek feleslegessé váltak. Ezzel párhuzamosan az uralkodó elit lépéseket tett annak érdekében, hogy a tudatos ellenségkép fenntartásával a társadalom alsó rétegeiből emeljen fel és iskolázzon ki rendszerhű támogatókat, megnyitva előttük az érvényesülés csatornáit. A régi polgári elitrétegek kiszorítása azt is magával vonta, hogy a vállalkozói hajlam, az önálló termelés és fejlesztés gondolata tartósan távol maradt a társadalomtól. A gazdasági elit kicserélődése nagyban hozzájárult az ország máig tartó problémáinak fennmaradásához.

Dr. Kaposi Zoltán

* A 2008. július 1–4. között Varazsdon megrendezett 38. Nemzetközi Kultúrtörténerti „Mogersdorf” szimpóziumon német nyelven elhangzott előadás magyar nyelvű összefoglalója.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.