Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar külpolitikáról - 2008

2008.07.08

A magyar külpolitikáról - 2008

 

A „rendszerváltoztatáskor” a különböző politikai erők alapvetően egyetértettek abban, hogy a magyar külpolitika számára új irányokat kell kijelölni és meg kell fogalmazni a magyar külpolitikai elképzeléseket.

Az alapkoncepció sajátos hármas egységre épült fel: euróatlanti irányultság (NATO Európai Uniós csatlakozással), a határon túl élő magyarokra való nagyobb odafigyelés, határok megváltoztatása nélküli integrációjuk a magyar nemzetbe (gondoljunk csak az első örömet és egyben vihart kiváltó üzenetre: „Lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzem magam” Antall József) és a szomszédos államokkal való viszony új alapokra helyezése. (A sokat vitatott, de a többség által elfogadott alapszerződések kérdése.) Az erre a hármas egységre épülő külpolitikai koncepció alapvetően sikeresnek volt mondható, jóllehet a szomszédos országokkal való együttműködés és partneri viszony kialakítása során nem kevés (belpolitikai) vitára is sor került.

A Magyarország szomszédságában zajló fegyveres konfliktusok – a „délszláv háborúk” – , új és részben új államok létrejötte a magyar külpolitikai vezetésnek számos nehézséget okozott, de alapvetően sikerrel oldották meg azokat, a mindenkori külügyminiszterek személyétől függetlenül erős kormányfők. Ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor egyes pártok a konszenzuson alapulónak tekinthető külpolitikai célok ellenére a megjelenő konfliktusokat belpolitikai célokra igyekeztek kihasználni. Talán ezek a történések voltak az első olyan események, amelyek gyengítették a közös elképzelések megvalósítását.

Az évek folyamán azt tapasztalhattuk, hogy a különböző kormányok külpolitikai „sikerei” egyre inkább belpolitikai célokat szolgáltak és a mindenkor hatalmon lévők azokat saját céljaik eléréséhez igyekeztek felhasználni, illetve az elért eredményeket saját sikerként könyvelték el.

Jelentős csorbát – hatása napjainkig érezhető – ejtett a konszenzus hiánya a magyar–magyar kapcsolatokon a 2004. december 5-ei népszavazás, amikor is a külhoni magyarok állampolgárságának kérdéséről vitázva a különböző politikai erők képtelenek voltak egységes álláspontra helyezkedni.

Az egykori elképzelések és a napjainkban megvalósuló gyakorlat között is számos esetben jelentős ellentmondás érzékelhető. A „jószomszédi viszonyt” – enyhe kifejezéssel –rendre beárnyékolják a szomszédos országok magyar kisebbségeikkel szembeni fellépései, illetve sajátos félelmük a magyar kisebbség esetleges – az európai joggyakorlatban (nem egy esetben ugyancsak elméleti) természetesnek tűnő különböző szintű és irányú – autonómia törekvései.

A legtöbb szomszédos állam, melyeknek 1918 utáni létrejötte és/vagy területi bővülése a „trianoni békediktátum” (1920. június 4.) következménye, a jelzett „szerződés” aláírása után több mint nyolc és fél évtizeddel sem hiszi el, hogy a határok megváltoztatása nem célja a magyar külpolitikának. Célja kell(ene), hogy legyen viszont a kisebbségbe került magyarok – nemzettársaink – politikai, kulturális, gazdasági helyzetének a javítása olyan mértékben és formában, hogy előbbiek lehetőségei ne legyenek rosszabbak, mint a többségi nemzethez tartozóké. A magyar külpolitikának ez kellene, hogy legyen az egyik alapvető célkitűzése.

Be kell látnunk, hogy Magyarország lélekszámánál, politikai és gazdasági súlyánál, geopolitikai helyzeténél fogva nem a világpolitika alakító tényezője, sokkal inkább annak „elszenvedője”, az események „lekövetője”. Így van ez még akkor is, ha sokan úgy vélik, valamikori múltunk és egykori „nagyságunk” többre predesztinálna bennünket.

A világ átalakult. A kis nemzetek, országok lehetőségei korlátozottak. Hatást csak akkor érhetnek el, ha a jelenlegi európai közösségen belül képesek megfelelő szövetségeseket találni, akik egy-egy kérdés ügyében melléjük állnak. Ugyanakkor sajátos a közösségi és az „egyéni” érdekek érvényesítésének ellentmondása.

Egyes esetekben kritikátlanul követjük, a számunkra érdemben nem meghatározó történések külpolitikai vonatkozásait – lásd iraki és afganisztáni szerepvállalásunk, amely jelentős katonai és pénzügyi terheket ró az országra érdemi eredmények nélkül (a szerény vállveregetést legfeljebb egy-egy politikus tekinti egyéni sikernek) – , míg más esetekben önállóan kívánunk lépéseket tenni apró engedményekért – pl. az USA-ba irányuló vízummentes utazás (hány tízezer magyar beutazót érint?) –, közben a saját céljainkat elősegítő lépéseket nem minden esetben tesszük meg.

Különösebb megfontolások nélkül tesszük magunkévá a közösségi elgondolásokat, miközben más, nagyobb politikai és gazdasági erővel rendelkező, az Európai Unión belül jelentősebb súllyal bíró országok nem egy esetben a közös külpolitikai elképzelések elé helyezik egyéni érdekeiket. Gondoljunk csak Németország, Franciaország, Nagy-Britannia Oroszország politikájára. Utóbbi esetben megfontolandó lenne a különböző magyar politikai erők egyeztetések utáni közös fellépése a „keleti irányba”, hiszen történelmi okoknál fogva még mindig lehetőségünk lehetne az egykoron elveszett és leépített kapcsolatok felújítására, más alapokon történő újjáépítésére.

Ugyanez mondható el a balkáni térséggel kapcsolatban is, amely területen Magyarország valamikor „szakértő” országnak számított. Elég, ha ennek illusztrálására csak Kállay Béni vagy Thallóczy Lajos nevét említjük a múltból.

A múlt ismerete és az egykori tapasztalatok pedig megfelelő alapokul szolgálhatnak új elképzelések kidolgozásához. Mert új külpolitikai elképzelések kidolgozása elengedhetetlen.

Van-e a valamikori – „rendszerváltoztatáskori” – kezdeményezések közül olyan, amely érdemben is jelenthetne valamit a hosszú távú külpolitikai célok elérése érdekében?

A jelenleg halódó, „visegrádi négyek” elképzeléseinek valós tartalommal történő megtöltése fontos lenne. A kérdés jelenleg azonban az, hogy a „visegrádi négyek” igazán érdekeltek-e a közös fellépésben, együttműködésben?

Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország az Európai Unión belül olyan együttműködő csoportot alakíthatna – főleg abban az esetben, ha új „Közép-Európa” értelmezés kapcsán bővülne az együttműködök „tábora” Ausztriával, Szlovéniával, Romániával és a majdani EU-s Horvátországgal – , amely politikai és gazdasági értelemben is figyelmet érdemlő lenne. A partikuláris érdekek azonban sokszor más irányt szabnak az elképzeléseknek. Ezek feloldása, a közös célok megfogalmazása elemi érdeke lenne valamennyi országnak.

A történelem folyamán mindig is meghatározó német–magyar, illetve osztrák–magyar kapcsolatok szorosabbra fűzése, a kölcsönös előnyökre épülő együttműködés Ausztriával és Németországgal alapvető érdeke Magyarországnak. Ezen országok számára még akár érdemi partnerek is lehetünk, míg az USA, Franciaország, Nagy-Britannia számára csak alkalmi partnerek. Olyan alkalmi partnerség, amely ezen országok mindenkori érdekének megfelelően kerülhet képbe.

Sokszor és sok formában megfogalmazódott az a vélemény, mely szerint a politika a lehetőségek művészete („Politik ist die Kunst des Möglichen” – Bismarck). Még inkább igaz ez a külpolitikára. Ahhoz, hogy a lehetőségekkel élni lehessen, a múlt tapasztalatait is célszerű felhasználni. Ami követhető és hasznosítható a XX. századi tapasztalatokból, azt követni és hasznosítani is kell(ene).

Ma nincsenek Kánya Kálmánok, Teleki Pálok, Hory Andrások, Ullein-Reviczky Antalok a magyar külpolitika alakításának színterén, de azt kell mondanunk, hogy a „rendszerváltoztatás” utáni időszak magyar külpolitikájában elismertnek tekinthető Antall József kvalitású politikusok sem tűnnek fel a Külügyminisztérium környékén.

A külpolitika sem sikerágazata a magyar politikának, pedig annak kellene lennie! A sikerhez azonban szükség lenne valamire, ami ma szintén hiánycikk a magyar politikában: konszenzus. Ez lehetővé tenné a közösen kimunkált, politikai konszenzuson alapuló külpolitikai koncepció megfogalmazását és annak a következetes végrehajtását.

A belpolitikai ellentétektől mentes, az egymás teljes elutasítását kizáró egyetértésre lenne szükség. Egy nemzet életében ugyanis vannak olyan alapkérdések, melyek nem pártpolitikai megfontolásokból kell, hogy megszülethessenek. Ilyenek: a külpolitika, a honvédelmi politika és a magunkfajta országok esetében a határokon kívülre került kisebbségek ügyének a mindenkori belpolitikai erőviszonyoktól független támogatása.

Egykoron, a két világháború közötti Magyarországon nem volt politikai támogatottsága annak a politikai erőnek, amely a revíziót nem tekintette politikája alapkövének s ebben a kérdésben mindenki egyetértett, legfeljebb a mikéntben és a mértékben voltak eltérések.

Vajon napjainkban vannak-e olyan kérdések, amelyekben csak a „miként” és a „mérték” képezhetné a vita tárgyát? Úgy tűnik nem igazán. A nemzeti érdekek háttérbe szorulása, a partikuláris párt- és egyéni érdekekkel szemben látványos. Talán a külpolitika lehetne az első olyan terület, ahol meg kellene kísérelni az egyetértésre jutást. Valahogyan túl kellene lépni a „ha a kormány javasol, azért utasítom el, ha az ellenzék javasol, azért utasítom el” gyermekded játékon. Többről van szó: egy ország, egy nemzet jövőjéről.

Szakály Sándor

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.