Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeptemberi nem egészen áhitat

2008.10.07

 Szeptemberi nem egészen áhitat

A rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a proletár nemzetköziség tabujától megszabadultan a hivatalos politika is megnyilatkozzon az akkortájt háromésfél milliónak vélt kisebbségek ügyében. Ide sorolható mindenekelőtt az alkotmányba is felvett felelősségvállalás a mindenkori magyar kormány részéről. Az új szellemet jelentő fordulatot természetesen meg kellett tölteni tartalommal, jelesen a kisebbségekkel való bánásmód, ügyeik felkarolásának tényleges kidolgozásával és gyakorlati alkalmazásával. Az Antall kormány fékezett – akkor még inkább a Magyarok Világszövetsége hatáskörébe utalt – ügykezelése után a Horn kormány már nem tudott visszakozni, mindazonáltal az erőviszonyok figyelembevételével inkább reálpolitikára törekedett, ami miatt szemrehányás is érte a szomszédokkal kialkudott antalli „alapszerződések“ felületes kezeléséért. Jött aztán az Orbán kormány a meghirdetett „egy a nemzet“ elmélettel, kissé túlságosan nekilendülve a magyar érdekek hangsúlyozásának, ami a magyar kisebbségek emocionálisabb felkarolásával járt együtt. A Medgyessy kormány külügyminisztere aztán mindent elkövetett a „helyes“mederbe terelés érdekében, szinte súlykolva: tanuljunk meg végre kicsinyek lenni.

Amennyiben a kicsit variáljuk, ragozzuk, nem nehéz eljutni a kicsinyességig, ami mind kormányszinten, mind pedig a magyar kisebbségek életébe sikerrel fészkelte be magát. Az utóbbi években mindegyik oldal megközelítette önmagát, kissé fanyarul fogalmazva a saját szintjére fejlődött. Mert ugyan lassan, de biztosan kiépült egyfajta intézményrendszer, amely a Magyarok Világszövetségétől függetlenül közvetlenül a kormányszervek hatáskörébe terelte a kisebbségi ügyeket. Közben lett kedvezménytörvény meg magyar igazolvány is. A „határon túliak“ pedig aránytalanul hamar megtanulták az érdekpolitikát, azaz mindenfajta felhang mellőzésével igyekeztek és igyekeznek pénzbe átszámítani a nemzeti értékeket. Ma már minden kisebbségi „nemzetmentésnek“ megvan az ára, kérdés csupán az, kinek mennyire sikerül kormányközelbe férkőznie, hogy akár nejlonzacskóban, akár hivatalos átutalások révén „önellátóvá“ tudja felküzdeni magát. A pénzért folytatott ádáz egyenetlenségben lelepleződött a szóvirágoktól ékeskedő nemzeti, az összefogás, egymásrautaltság, szolidaritás és hasonló fogalmak ósdisága. Ma már nincs ezekre sem erkölcsi, sem emocionális fedezet, a ráció meg egyenesen a kicsinyes csoportérdekek fennhatóságát diktálja. Ennek éktelenül torzult példáit szolgáltatják azon országos képviseletek, amelyek a gátlástalan kifejezésekkel marasztalják el, bőgetik le egymást. Ide kívánkozik az az inkább kínos mint mintsem minősíthető megnyilvánulás, amikor „jeles“ kisebbségi személyiségek egyszerűen tehernek, a hátukon púpnak vélik azokat, akik távol sírtak a nemzetért, anyagi áldozatot is hozva annak bizonyítására, mennyire szívükön viselik a kisebbségi magyarság sorsát.

Az intézményrendszer – természetesen az egymást követő kormányok ellentétes elképzeléseinek jóvoltából is – jobbára adminisztrációs hivataloknak bizonyult. Az első időkben a legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki. Amikor aztán létrejöttek a támogatások lebonyolítására hivatott alapítványok, elkezdődtek az elkülönülések, igaz, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) életbehívásával úgy érezhették a határon túliak, nyílt számukra olyan fórum, amin egyenrangú partnerként érintkezhettek a magyarországi hivatalosokkal. A magyarországi pártpolitika persze nagyban közrejátszott abban, hogy mind az országbeliek, mind a határon túliak egymást kijátszva keresték szövetségeseiket. Mire sikerült volna felzárkózniuk a nyugati magyar szervezeteknek, addigra már gondoskodtak kiiktatásáról. Igen, közben kormányközreműködés nélkül megalakult a Határon Túli Magyarok Fóruma, becenevén „kismáért“ (2006. január). Ez a gyülekezet utoljára a szlovákiai Párkányban ülésezett 2007. szeptemberében, s azzal az ígérettel távoztak a résztvevők, hogy 2008. tavaszán Horvátországban találkoznak ismét. Nem csak a találkozó maradt el, de csendben álomra szenderült a kezdetben ígéretesnek felfogott „kismáért“ is.

Az újabb kezdeményezések útvesztőjében felbukkant a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ami által végleg világossá vált, hogy az ilyenfajta fórumok nem jelentenek többet, mint hogy az asztalt körülülve úgy tegyenek a képviselők, mintha valami következményeiben nagyon fontos tanácskozáson vennének részt. Habár megtisztelő bejutni ebbe a rangos társaságba, eddig azonban inkább hatástalannak bizonyult a kisebbségi ügyek kezelésében, s legfeljebb arra lett jó, hogy egyre másra kiváltja bizonyos kormánykörök rosszallását Magyarország szomszédságában.

A határon túliak támogatását célzó alapítványok „államosításával“ sikerült központosítani és egységes mederbe terelni a támogatási rendszert a Szőföld Alap égisze alatt. A jelek szerint az új út hatásosabbnak bizonyult, még ha nagyon körülményessé vált is a pályázatok benyújtása, ill. az elszámolások lebonyolítása. A Regionális Egyeztető Fórum (REF) a szakkollégiumokkal a racionalitás benyomását keltette, legfeljebb továbbfejlesztésük, áttekinthetőségük, nem utolsósorban hatásosságok érdekében nem ártott volna, ill. nem ártana az eljárások megkönnyítése érdekében a hálózat átvilágítása, a kezelésmód leegyszerűsítése. Ehelyett újabb szerv létrehozását jelentette be a magyar kormány, aminek szerepe legfeljebb a kiötlők számára világos. A szórványtanács bejelentéséről van szó, aminek tagjait az érintett és érdekelt határon túli csoportosulások megkérdezése nélkül nevesítették meg. A kezdeményezés nyugtalanságot kelt, éppen ezért nem árt utalni arra, nem okvetlen hasznos ezen újabb ötlettel terhelni a magyar-magyar kapcsolatok idestova áttekinthetetlen rendszerét. Mintegy a vállalkozás ellensúlyozására a szeptember 12–13-i KMKF plenáris ülésének nyilatkozatából megtudható, , hogy a „KMKF Állandó Bizottsága egyetért azon civil kezdeményezéssel és javaslattal, hogy a Külügyi- és Európa-ügyi Albizottság hozzon létre egy a magyar szórványokkal foglalkozó munkacsoportot“, ami lényegében Duray Miklós alsóbodoki kezdeményezésére vezethető vissza.

Kétségtelen, a szórványosodás a Kárpát-medencében is egyre rémisztőbb jelenség, ellenben a természetüknél és összetételüknél fogva eleve a legveszélyeztetettebb szórványok a Kárpát-medencén kívüli csoportosulások, mindenekelőtt Nyugat-Európában, Amerikában és Ausztráliában. Feltehetően hasznos és hatásos az ő fennmaradásuk érdekében létrehozni ilyenfajta különintézményt, csakhogy ők ebből éppenséggel kimaradtak, vagy legalábbis minden jel arra mutat, hogy elkerülték a „tervhivatal“ figyelmét.

Ebben az egész kavarodásban különösen kitetszenek a visszásságok, ellentmondások Ausztria és Csehország esetében. Az ausztriai magyarok, nevezetesen Központi Szövetségük kezdettől fogva valamennyi osztrák honosságú magyarnak az 1976. évi népcsoport törvény védőszárnyai alá húzódását tűzte ki célul. Pontosabban: a teljes felszívódás, ill. elszigetelődés helyett integráció mind az egyes csoportosulások, mind pedig a többségi osztrák társadalom tekintetében. Ennek legfontosabb eszköze a népcsoport-státusz kivívása volt, ami a Bécs és környékén élő osztrák honosságú magyarokra nézve sikerrel is járt, amennyiben 1992-ben szervezeteiken keresztül ők is a magyar népcsoport részévé váltak. Emellett elkerülhetetlenné vált az időbeli és földrajzi határok lebontása, és minden árnyalata mellett közös ausztriai magyar identitás kialakítása. A magyarországi politikát csak nagy nehezen sikerült meggyőzni ezen út helyességéről, már csak azért is, mivel ez egyben a trianoni határok korlátainak lebontását is eredményezi. 2008 nyarán Gémesi Ferenc államtitkár bejelentéséből értesülhetett a közvélemény arról, hogy az új intézmény kizárólag a Kárpát-medencén belüli szórványokat érinti, ami Ausztria vonatkozásában újfent Burgenlandra korlátozódik. A többi osztrák honos, jelesen az osztrák kormány által népcsoportként elismert Bécs és környéki magyarok ismét kiestek a magyar kormány ez irányú látóköréből.

Hasonlóan a trianoni trauma áldozataivá váltak a cseh- és morvaországi magyarok: amíg csehek és szlovákok egy államot képeztek, egészen természetesen egy magyar kisebbség létezett, attól függetlenül, hogy tagjai az állam keleti vagy nyugati felében éltek. Mindamellett a cseh- és morvaországiak is eredetileg Szlovákiából származtak oda. Mindez semmi szerepet nem játszott, hiszen a két nép különválása egyúttal a cseh- és morvaországi magyarok leválását eredményezte, azaz a trianoni határokon kívülre esve a magyarországi szak- és kormánykörök szemében elveszítették „Kárpát-medencei“ jellegüket, s egyszeriben „területenkívülivé“ váltak; sajátságos módon ők is a nyugat-európaiakhoz csapódtak

Ezek a nem egészen egyeztetett (végiggondolt) „stratégiai“ sakkhúzások igenis korrektúrára szorulnak. Az ésszerűség felemlegetése mellett nem árt utalni arra sem, hogy mind a múlt év végi külügyi stratégiai tervezet, mind pedig az idén nyáron elkészült oktatásügyi minisztériumban kidolgozott terv kellő körültekintéssel vonta be a magyar érdekszférába a Kárpát-medencén kívül létező szórványokat. Ha már ez így van, nem ártana a kormányon belül is egyeztetni az egyes elképzeléseket, s ha országos szinten nehéz is, legalább a kormányon belül hasznos volna a magyar kisebbségpolitika egységes mederbe terelése, ahol minden sajnálatos visszaesés ellenére a nyugati szórványoknak is ott a helye.

A fentebbi töprengés kicsengéseként nem árt idézni az említett, a határon túli magyar oktatási és kulturális stratégiát érintő jelentésből: A végső cél, hogy számarányukban növekvő, kulturájukban és nemzeti identitásukban megerősödött külhoni magyar közösségek jöjjenek létre, amelyek egyszerre képviselői a magyar nemzetnek és az állampolgárságuk szerinti állam kulturális sokszínűségének.“

Deák Ernő

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.